Kincses Jutka emléktúra: fürdőruhával végig a Béke-barlangon (Aggteleki wellness hétvége II.) – VIDEÓ

 

VIDEÓ a bejegyzés végén!

Jakucs László “Szerelmetes Barlangjaim” című híres-hírhedt könyvében olvasható egy történet, amely egyébként már a “Béke-barlang felfedezése” c. könyvében is változatlan formában le van írva, miszerint a barlang kutatása során egy alkalommal hárman (Kincses Jutka, Grafné Lenke és “Mutyus”) lementek a barlangba fürdőruhában illetve alsónadrágban, tehát az akkor egyébként használatos gumiruha és meleg aláöltözet teljes mellőzésével.

A barlang jellegzetes patakos barlang, sok helyen mélyebb (derék fölé érő) vízzel, amelyre való tekintettel még normál barlangász felszerelésben is kihívás a végigjárása, sok barlangász is csak vastag neoprénben vág neki, vagy leginkább el sem megy a mély vizű szakaszokig. A víz hőfoka 9,5 fok.

(Frissítés: A Béke-barlangban klímaméréseket végző kutatók szerint a 9,5 fok legalábbis télen életszerűtlen, inkább 7-8 fokos lehet a víz. Sajnos mi most nem mértük meg.)

Ők hárman ezt járták végig – még a kiépítést megelőző időszakban, 1952-ben – fürdőruhában. Miért? – kérdezhetnénk, mire ők valószínűleg visszakérdeznének, hogy “Miért ne?” Bár konkrétan nem említi a beszámoló a célt, de azért kiderül belőle, hogy mindezt csupán a kihívás kedvéért csinálták, tehát semmi olyan  körülmény nem volt, ami szükségessé tette volna. A történet szerint jóval több mint 24 órán át túráztak így lent a barlangban (ezt nehezen hiszem el), és messzebbre eljutottak, mint akkor a teljes felszerelést használó, több napos expedíciók bármelyike (ezt elhiszem).

Mivel az említett könyvben igen sok költői túlzás van leírva (illetve főleg lerajzolva, pl. a Pénz-pataki-víznyelő 64 méteres függőleges szakadéka, amely a valóságban egy akár szabadon is mászható ferde lejtő), ezért elhatároztuk, hogy kísérleti úton próbáljuk meg igazolni, hogy egyáltalán lehetséges-e fürdőruhában végigmenni a Béke-barlangon. Ez persze nem bizonyítja, hogy régen is lehetséges volt, hiszen azóta számos kiépítés könnyítette meg a haladást – elég csak a Fő-ági robbantott bejárati táróra gondolni, amelyen át állva sétálhatunk le a patakos főágba – de legalább megtesszük az igazság kiderítése érdekében azt, ami tőlünk telik. És persze nem utolsósorban csapunk egy jó “bulit”, hiszen valljuk be, mi is – akárcsak Kincsesék – elsősorban a kihívás kedvéért csináljuk.

Azért Kincses Jutka-emléktúrának neveztük el (valójában Júlia volt, de Jakucs a könyvben következetesen Jutkának hívja), mert a történet szerint hármuk közül ő volt a kezdeményező. Hogy miért nem az akkor jelen lévő férfiak közül jutott valakinek az eszébe, az egy jó kérdés…

Ami a kivitelezést illeti, nem volt könnyű társakat találni hozzá. Már 2013 nyarán megszületett bennem az elhatározás, és mostanra sikerült csak megvalósítani.  Néhány  barlangkutató kolléga, akikkel együtt reméltem véghezvinni mindezt, miután meghallották az elképzelésemet, egyenesen fel voltak háborodva, és úgy nézetek rám, mint ha legalábbis azt javasoltam volna, hogy “menjünk cseppköveket tördelni”. Én azonban nem tudtam belátni, hogy egy fürdőruhás barlangtúra miért lenne gonosz dolog, hacsak nem éppen azért, mert én szervezem, de akinek csupán ez a baja, hát azt csak sajnálni tudom…

Tovább kerestem tehát a társakat, de ezután már csak a csapatunkon belül, a lassan egyre komolyabb tényezővé váló fiatalok körében, de ekkor viszont a szén-dioxid-zárlat szólt közbe. Decemberben végre az a kedvező hír érkezett a ANPI-től, hogy csökkent a koncentráció, így ismét adnak ki hozzájárulást. Mivel mindez a téli huzat hatására történt, tehát tavasszal ismét zárlat várható, kénytelenek voltunk – Kincsesékkel ellentétben – télen kivitelezni a túrát. Végülis a barlangban ugyanúgy 9,5 fok van…

A téli szünetre meg is próbáltam megszervezni, de amikor kitűztük az időpontot, akkor derült ki, hogy mindenki, akiket addig összegyűjtöttem, talált valami kifogást. Vagy beteg lett, vagy vizsgázott, vagy rájött, hogy nem fogja bírni. Meglepetésemre viszont Csilla, amikor megkérdeztem, habozás nélkül rávágta, hogy ő jön. Ettől viszont Iván is rájött, hogy mégiscsak bírni fogja, sőt Farkas is úgy döntött, hogy velünk tart – pedig először kikötötte, hogy kizárólag fotósként, teljes felszerelésben hajlandó jelen lenni… Így végül négyen lettünk, akik nekivágtak a kalandnak.

Minden feltétel adott volt tehát, már nem volt más hátra, mint végrehajtani. A Béke-barlangon végigmenni oda-vissza alapesetben egy egész napos túra szokott lenni, de ez általában azért van, mert mindig kezdőkkel megyünk. A feladat annyi, hogy néhány kilométert gázolni kell egy patakos barlangfolyosóban oda, majd vissza. Leginkább egy vizes terepfutáshoz hasonlít, csak néhány helyen kell szifonkerülő járaton vagy omladékon átmászni. Abból indultam ki, hogy most 2 óra alatt végig fogunk érni oda, és ugyanannyi idő alatt vissza. Ennyit meg ki lehet bírni. De nem bíztunk semmit a véletlenre. Egyrészt előtte felkészülésképpen tettünk egy túrát a jóval rövidebb és pár fokkal melegebb vizű Kossuth-barlangban (erről itt írtunk), ami meglepően könnyűnek tűnt, másrészt pedig vittünk magunkkal egy begben tartalékba neoprén ruhákat és izolációs fóliákat is, hogy ha mégsem bírjuk, bármikor felöltözhessünk. Azt gondolom ugyanis, hogy az extrém sportteljesítményeket és a jó hangulatot is lehetőleg a biztonság fenntartása mellett kell elérni.

2016 január 17-én, egy hideg, derült reggelen a havas táj fölé emelkedő nap már ott talált bennünket, amint a Béke-barlang bejárata felé gyalogoltunk a hóban. A bejárathoz érve átöltöztünk, azaz gyakorlatilag csak levetkőztünk, hiszen a szokásos göncök helyett csupán egy fürdőruhát kellett felvenni. Egy gyors csapatkép a hóban, és már rohantunk is lefelé a lépcsősoron a barlang főágába. Itt az elején még száraz volt a meder. Hogy kimelegedjünk, ezen a szakaszon szó szerint végigfutottunk. Később a vízben csak azért nem futottunk, mert mindenféle alattomos akadályok voltak benne, főleg kövek és mésztufagátak, de időnként ottmaradt cölöpök is, amelyek egy letűnt, dicső korban valószínűleg járópallókat tartottak. (Most senki nem volt mezítláb, én is felvettem egy tornacipőt, mert előző nap a Kossuth-barlangban kiderült, hogy mezítláb az éles kövek miatt nagyon körülményes a haladás.)

Mire az első mélyebb vizű szakaszhoz értünk (ahol derékig bele kellett menni), addigra már valósággal izzadtam. Kifejezetten jól esett a hűvös vízbe belemerülni. Sok mindenre számítottam, de arra nem, hogy meg fogok izzadni. Kb. a túra egyharmadától kezdve egymást érik az olyan szakaszok, ahol térd fölé ér a víz, vagy a mennyezet alacsonysága miatt kell beletérdelni a patakba. Később a vizet már hűvösnek találam, de amint kijöttünk egy pocsolyából, mindig azt éreztem, hogy kellemesen meleg van. Továbbra is nagy léptekkel, megállás nélkül haladtunk. Csilla ment elöl – ő még soha nem járt itt. Nem gondoltam volna, hogy egyszer úgy fogok túrázni a Béke-barlangban, hogy nem kell várnom senkire, sőt alig tudom tartani az iramot. Mentségemre szolgál, hogy én cipeltem a beget.

Szokatlan gyorsasággal hagytuk el az ismerős részeket, hamarosan elérkeztünk az első omlásig. Itt végre igazi barlangtúra jelleget öltött az utunk: Agyagos kövek között csúsztunk-másztunk, ami így fürdőruhában roppant látványos. Szerencsére a kövek gömbölyűre voltak koptatva, különben nem úsztuk volna meg néhány karcolással a közöttük való átvergődést. Utána ismét vízben gázolás, majd elemcsere. Az elemcsere alatt elkezdtem fázni (egészen eddig ugyanis egy centit sem fáztam), de nem csak én, ezért gyorsan továbbindultunk.

Átmásztunk a második omláson is, majd a csobogás elhalkult, és egyre mélyebb víz következett. Sejtettem, hogy utunk végéhez érkeztünk, itt ugyanis el szokott lenni záródva egy szifon. A víz egyre mélyült, már nyakig ért, aztán a mennyezet is víz alá bukott, nekünk pedig nem maradt más hátra, mint visszafordulni. Néhány tágas, fosszilis terem lett volna még hátra, majd az egykori szanatórium lebetonozott szakasza. Pedig titokban reménykedtem, hogy a szanatórium ottmaradt nyugágyaiba belefekve elkészítjük a Béke-barlang egyik legfrappánsabb fotóját, de ez így nem valósult meg.

Visszafelé megint át a két omláson, majd megint a végeláthatatlan caplatás a patakban. Most már valami oknál fogva nem maradoztam le, sőt nekem kellett meg-meg állni, hogy bevárjam a többieket. Amíg megálltam, ha csak 10 másodpercre is, azonnal elkezdtem guggolásokat végezni, de csak megelőző jelleggel, ugyanis még mindig nem fáztam. A lábfejem teljesen átvette a barlang hőmérsékletét (ezt abból tudtam, hogy belelépve a víz nem tűnt hidegnek), de ennek ellenére tökéletesen mozgott és érzékelt,  a felsőtestem viszont kifejezetten jól át volt melegedve. Ezt így a kilenc fokos, vizes barlangban való három órányi túra után meglepőnek tartottam. Persze rajtam eleve gyárilag van egy kb. 15 kilós integrált hőszigetelő réteg, még a neoprénnél is vízhatlanabb neozsírból, meg a 95 kilóval plusz beggel a hőtermelésem is alapból másfélszer akkora, mint mondjuk a Csilláé.  Hiába, ezen a terepen a nagytestű ragadozók előnyben vannak… Annyira bővében voltam az energiának, hogy az utolsó agyagos szakasz után még alaposan le is csutakoltam magamat és a beget is, pedig itt már csak bokáig ért a víz. Közben azt nézegettem, hogy ahogy a kezemet beleteszem a vízbe, nem forr-e körülötte. Persze ez most csak amolyan jakucsos túlzás volt, te az tény, hogy nem fáztam. Tulajdonképpen nyugodtan vihettük volna a tükörreflexes gépet, és csinálhattunk volna profi felvételeket, lett volna rá kapacitásunk, hogy egy-két helyen rászánjunk pár percet, így sajnos a kishitűségünk miatt most a GOPRO-s felvételekkel kell beérni.

Végül 3 és fél óra erőltetett menet után kiértünk a barlangból a napsütésre. Iván lába kicsit elzsibbadt ugyan, de másnapra elmúlt. Nekem csak izomlázam volt, de nem csak a lábaimban, még a vállamban is. Másnapra az izomláz is elmúlt, de az az öröm, amit azóta érzek, nem akar elmúlni. Nem csak annak örülök ugyanis, hogy sikerült teljesíteni, mert ezt valószínűleg sokan mások is meg tudják csinálni (és van egy olyan érzésem, hogy meg is fogják), hanem leginkább annak örülök, hogy tizenöt évnyi erőlködés után végre sikerült egy olyan elszánt, lelkes és fegyelmezett csapatot összeszerveznem, akikkel ezt meg lehetett csinálni. Ez többet ér, mint 15 kilométer új barlangjárat feltárása.

Terveink szerint a “Kincses Jutka emléktúrát” jövőre is megismételjük, természetesen az Igazgatóság rendelkezései és a józan ész diktálta szabályok betartásával. Aki szeretne csatlakozni (és persze rendelkezik a szükséges barlangász tapasztalattal valamint fürgeséggel), az addig is jelentkezhet.