• P1010648 csík 2017

In memoriam Kiss Péter (1986-2013)

 

Petivel 16 éves korában találkoztam először, ugyanis akkoriban mindketten megszállott teljesítménytúrázók voltunk. Máig emlékszem a híres 2003-as Farkas Zsolt emléktúrára, amelyet abban az évben a derékig érő hó miatt csak maroknyi ember teljesített, köztük Peti és jómagam. Aztán miután a legnehezebb túrákat is teljesíti az ember, utána valami mást kell kitalálni.

Peti a Leány-barlang bejáratánál (2005)

Peti a Leány-barlang bejáratánál (2005)

Az Indikációs-barlang lezárásának kiépítéséhez készülődve

Az Indikációs-barlang lezárásának kiépítéséhez készülődve

Jégsztalagmitok a Leány-barlang bejáratánál

Jégsztalagmitok a Leány-barlang bejáratánál

Ez a más pedig a barlangkutatás lett, amelybe az akkor 18 éves Petit is “magammal rántottam”. Ugyanazzal a lelkesedéssel, amellyel korábban a kilométereket rótta, ezentúl a barlangok feltárásába vetette bele magát. Együttes erővel végeztük például a Szent Özséb-barlangban a Kőzuhatag kürtő gigantikus omlasztásait, de ő cipelte fel az ajtót a Tüskés-barlang lezárásához, vagy a mázsa sódert hátizsákban le a Csévi-szirt hegyoldalában  az Indikációs-barlang lezárásához.

A kötéltechnikát is látványos gyorsasággal tanulta meg, belekóstolt az ipari alpinista munkákba is. Figyelme a Bükkre is irányult, ahol Sűrű Péter (Szifon) barátommal együtt esett neki a végpontoknak. Kevés barlangkutató van, aki a kutatómunkát, a nehézségeket, a sarat, vizet, fagyot nem szükséges rossznak tartja, hanem direkt élvezi, keresi. Ilyen volt Peti is, és ez a hozzáállás mellesleg látszott az eredményeken is. Dolgoztak a Sebes-barlang bontásán, de ők ásták át a Spejzi-barlang szifonját, és nekik köszönhetően sikerült bejutnunk 2007 márciusban a Létrási-vizesbarlang Búvár-ágába.

Ezután egy vita miatt megszakadt az addigi rendszeres és gyümölcsöző kapcsolat. Az is hozzájárult ehhez, hogy nehéz volt elfogadni, hogy egy egykori tanítvány már velem egyenrangú (sőt, erősebb) legyen.

2007 augusztusban Szifonon keresztül jutott el Zih Józsefékhez (Gemanata) a Pádisra, ahol attól fogva oszlopos tagja volt a V5 és az R2 barlangok kutatóexpedícióinak. Szintén Gemanatával és Szabó Lénárddal (Leó) került a Caninra, ahol számos feltáró expedíción vett részt a Bartók-, a Zeppelin- és a Sisma-barlangban. A magashegyi körülmények, a tél, a több mint ezer méteres mélységű barlangok, az egy hetes bivakos túrák, száz méteres kimászni való kürtők neki való kihívások voltak, és olyan társakra talált, akik nem húzták vissza. Rajtuk keresztül megalapozta a széles szakmai körben való elismertségét, bár soha nem dicsekedett, idővel mégis mindenki felfigyelt rá.

Aztán a határok feszegetése közben elérkezett az az eset, amikor kiderült, hogy a barlang mégis lehet erősebb. Losival ketten egy olyan barlangszakaszban voltak, egy szifon alatt, amely szakasz árvíz esetén teljes keresztmetszetében víz alá szokott kerülni. Közben kitavaszodott, eső és hóolvadás jött, a szifon lezáródott, és a felszínen mindenki megállapította, hogy nincs esélyük a menekülésre, csak a csodában reménykedhettek. Két nap múlva a víz elapadt, a szifon megnyílt, és Peti meg Losi sértetlenül jöttek elő – a csoda ezesetben bekövetkezett.

Évek múltán már szerettem volna eljutni Petivel én is a Caninra, nem csak azért, mert korábban nem jártam ott, hanem mert szerettem volna megbeszélni vele az elvarratlan szálakat. Öt éve nem találkoztunk, és már nem zavart volna, hogy egykori tanítványom tanítványa legyek. Meg is beszéltük, hogy idén januárban elmegyünk  egy egyhetes expedícióra négyesben, aztán nekem halaszthatatlan dolgaim miatt mégsem volt jó az időpont. “Nem baj, majd legközelebb” – mondta Peti a telefonba, és ez lett az utolsó beszélgetésünk, már nem lesz legközelebb.

Nagy vállalkozásaival sosem kérkedett, azt is szerintem csak Erőss Zsolt kampánya miatt tudta meg ország-világ, hogy a Himalájába készül. Amikor megérkezett a hír, hogy Erőssék eltűntek, akkor először sokan gondoltuk, hogy úgyis megint valami csoda történik – hiszen történt a múltkor is. De hiába minden, ezer barát akarata és a technika, nem tudjuk visszaállítani a korábbi állapotot. Az élet megy tovább, a Margit-hídnál feszülő Hópárducos óriásplakátot másnap is ugyanúgy sütötte a nap…

Valamikor régen, amikor még hittek az emberek Istenben, az élet részeként tekintettek a halálra, ma azonban nem merünk szembesülni vele. Időről időre halljuk egy-egy balesetnél, hogy minek ment oda, miért kereste a veszélyt? Azért ment, mert mennie kellett. És ha nem ment volna, akkor halt volna meg igazán. Meg lehet halni úgy is, hogy az ember életben marad, csak kialszik benne a lelkesedés tüze.

Az örök világosság fényeskedjék neki!

 

 

 

 

 

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>