Újabb 100 m feltárás ugyanott: a Bíborbanszületett-ág

100 méter új járat, szép cseppköves labirintus.

Bár a December 1-i dátumról  az embernek nem az ugrik be elsőre, hogy azon a napon megnövekedett Magyarország területe, de most mégis ez történt!

Újabb felfedezés, a múltkorival (lásd itt)  együtt már 150 méter hosszú az új rész poligonja. Hogy melyik barlangban, az még egyelőre mindig nem publikus.

Megjegyezzük, hogy objektíven nézve ez nem olyan egetrengető eredmény, mert a hőskorban havi rendszerességgel voltak ennél nagyobb eredmények, de a jelenlegi pangás közepette már ez is valami.

A két héttel ezelőtti felfedezés után ismét visszatértünk, elsősorban azért, hogy a múltkor átbontott Veres-szifon szifonjellegét a sóder mélyebbre vágásával megszüntessük, majd az új mélypontot, a Csillám-folyosóból nyíló Píthatatlan-szifont átbontsuk, másrészt azért is, hogy megnézzük, mi van ott felfelé, ahol a Csilla visszafordult.

P1110430_resize

Ez még a múltkor talált Csillám-folyosó, csak akkor nem készült róla értékelhető kép.

 

Minderre a feladatra egy 3 napos hétvégét szántunk, péntek reggel indultunk. Aggódtam a múlt héten leesett 30-50 mm csapadék miatt, arra számítottam, hogy úszni kell a szifonban, esetleg még légrés sem lesz, és a felszínen pedig a mínusz húsz fokban kell bivakolni. Utóbbi  félelmem csak erősödött, amikor a hegyekbe érve megjelent a hó, és még a napsütötte részeken sem lépte át a fagypontot a hőmérséklet. A barlangba érve viszont megdöbbentünk: a bejáratközeli szakaszok (amerre a huzat ment) porzottak, olyan szárazak voltak. Nem győztünk köhögni az overallunkról lehulló portól, amit a huzat rögtön felkapott.

A Veres-szifon száraz volt, így az átvergődés után egyből nekiestünk. A túloldalról bontottuk, mivel csak ott volt hely. 1 méter mély utcát vágtunk a sóderkitöltésbe, 4 méter hosszan, ezzel legalább a szűkület is megszűnt. Azért egy kis szintkülönbséget hagytunk, hogy ott majd megálljon egy pocsolya, és az utókor számára is megmaradjon a hely kellemetlen jellege. (Persze az árvizek majd az évek során vissza fogják rendezni a sódert, és majd lehet újra kiásni, ha lesznek még akkor barlangkutatók.) Az egész naposra tervezett, kb. 2 tonna sóder megmozgatásával járó munkálatot két óra alatt teljesítettük.

P1110425_resize

A Veres-szifon végén egy sóderfal tetejéről kellett beesni a Csillám-folyosóba. Itt most már állva lehet haladni.

Utána még arra is maradt idő, hogy megnézzük a Sóderkaput, arrafelé, ahol a Csilla a múltkor szabad járatot emlegetett. A Sóderkaput is kiástuk kényelmes négykézlábasra, már csak a rend kedvéért, amolyan időhúzásképpen. Ez egyébként egy érdekes hely, a Csillám-folyosó főtéjén tekergő mennyezeti csatornát figyelve vettük észre, hogy itt egy oldaljárat becsatlakozik. Aztán egy sóderrel kitöltött függőleges járatot kereszteztünk, ekkor már egy öklömnyi lyukat követve a fal mentén, mert a sóder alatt kellett vízszintesen áthaladni. A víz ugyanis ilyen érdekesen mosta ki a korábban lerakott kitöltést. Kicsit be is volt omolva egyébként azóta, hogy 2 hete itt jártunk. Látszik, hogy ez a hely rendszeresen be fog majd omladozni, a végleges biztosítása gyakorlatilag lehetetlen. Bentebb, ahol én már nem fértem át, arról a szűkületről kiderült, hogy az egyik oldalát alkotó másfél mázsás lelógó kőnyelv el van válva, és csak a megszokás tartotta a helyén. Úgyhogy ezt gyorsan lesegítettük, és már mászhattunk is fel oda, ahol a Csilla elmondása szerint valahová fel lehet látni, de ő nem fér be.

Sokat nem vártunk ettől a helytől, mert felfelé tart, de le kellett tisztázni, hogy aztán nyugodtan bonthassuk a Píthatatlan-szifont. Na szóval egy agyagos fülkébe lehetett fellátni. Nem volt egyszerű felmászni a hasadék sima és csúszós falain, de létezett az az erő, amellyel a falakat szétfeszítve meg lehetett állni a levegőben. Pár pajszermozdulat után felmásztunk a lyukon, és egy jó gusztustalan, meredek agyaglejtőn találtuk magunkat, egy fosszilis járatban, ahol eredetileg szép cseppkövek voltak, de mindent ez a vízből kivált fekete humuszos agyagszerű ganyé borított. Többfelé lehetett bújkálni, de csak ilyen préselődős járatokban. Már kezdtünk megnyugodni, hogy vége van, és mehetünk szifont ásni, amikor az egyik elcseppkövesedett kürtő végében nagyon éles visszhangra figyeltünk fel. Nem nagyon lehetett belátni, de hallatszott, hogy egy kényelmesen járható szelvényű, hosszú járat van ott. (A szelvényét a legjobb visszhangot adó hangmagasságból, a hosszát pedig a visszhang késéséből lehet hallani egy kis rutinnal.) A szűkület azonban túlmutatott a rendelkezésre álló időn és erőnkön, ezért innen visszafordultunk. Megbeszéltük, hogy ha tényleg lesz mögötte valami, akkor a hely a “Bíborkapu” nevet fogja kapni, a mögötte lévő szakasz pedig Bíborbanszületett-ág lesz. (Bíborka a Veres-szifon bontása óta legfiatalabb újdonsült tagunk, ha lehet így mondani. Aki most éppen azért nem lehetett jelen, mert a szülinapját kellett ünnepelni otthon. Mert hogy a születésnapján valaki barlangot fedezhessen fel, az mégiscsak túlzás volna!)

Az eredeti tervekkel ellentétben a barlangban aludtunk. Itt legalább jó meleg volt. A bejáratot eldugaszoltuk egy liszteszsákokkal megtömött liszteszsákkal, hogy ne legyen akkora huzat. A liszteszsákok egyébként nem lisztesek, hanem gyógynövényesek, ugyanis az Unicum gyárból szerezzük be őket. Ennélfogva remek gyógynövényillat tette még komfortosabbá a környezetet. Olyan száraz volt a klíma, hogy a sáros overalljaink reggelre csaknem megszáradtak. Bebújtunk a hálózsákjainkba, és nekiláttunk a fejedelmi vacsorának: őszibarackkonzerv és kecsapos kalács vízzel, kolbásszal és medvesajttal. (Ami éppen a kezem ügyébe akadt otthon, elinduláskor.) Órát nem húztunk fel, mert ilyen helyen az szentségtörés lett volna. Így sikerült szombaton 13 órás alvást követően felébrednünk. Úgyhogy volt bőven idő felfedezésekről álmodni…. Én szerintem már belepusztultam volna az alváshiányba, ha nem járnék hétvégente barlangba…

Szombaton tehát teljes harci díszben felvonultunk a Bíborkapuhoz, és frissen és üdén megkezdtük az ostromot. Nem volt könnyű, mert felfelé dolgoztunk egy szűkületben,  ennélfogva minden a nyakunkba hullott vissza. A nagyobb darabok még hagyján, mert attól megvéd a sisak. A legrosszabbak a kis apró, 1 cm alatti kőszilánkok, amelyek a ruha gallérja alá bepotyognak, hogy később a legkülönfélébb helyeken (pl. deréktájon, térdhajlatban, zokniban) álljanak meg és fúródjanak az ember bőrébe. De azért késő délutánra átjutottunk. A túloldalról sokkal könnyebb lett volna vésni, ezért is sokat emlegettük a Bíborkát, ő ugyanis átfért volna minden beavatkozás nélkül.

P1110485_resize

Ide jutottunk a Bíborkapu után. Ez a szakasz már nem aktív, meg is hódították a cseppkövek.

Egy cseppkőkamrába érkeztünk, ami zavaróan szép volt. Minden mozdulatot meg kellett tervezni, hogy minél kevesebbet koszoljunk a sáros overallokkal, és ne verjünk le semmit. Innen egy folyosó jött, ahol végre felegyenesedhettünk. Két irányba is ment. Először balra indultunk, mert az emelkedett.

Huzatborsókő

Huzatborsókő a Bíborbanszületett-ágban

P1110540_resize

Ha valaki tudja, hogy azok a lejtésiránytól nagyjából független hosszanti bordák a kép előterében micsodák, akkor mondja el nekem is.

Huzatborsóköves falak között sétálunk felfelé, mígnem szétoszlik három végpontra, amiből kettő szálkőben szűk (de Bíborka átférne), egy pedig nekimegy egy omladéknak. Itt már hajszálgyökerek láthatóak. Visszatérünk az elágazáshoz, amelyet időközben elneveztünk Téli Palotának, és a másik irányba indulunk.

P1110591_resize

A Téli Palota fent

Továbbra is felállva. Iván megy előre, én udvarias vagyok. Persze együtt fedezzük fel, de nyilván elöl menni a legizgalmasabb. Pár méter után megtorpan:

- Van nálunk a felszínen kötél?

– Nincs. A múltkor hoztunk, és nem kellett.

– Hát nézd meg. Egy agyagfelszín van, de alatta egy következő akna. Le lehetne ugrani, de leszakad velünk az agyag.

Tényleg, ilyet még nem láttam. 3 méterrel alattunk egy agyagos aljzat látható, kb. 2 méter szélességben, a közepén egy felszakadt lyuk, alatta újabb akna. Gondolkodok, hogy ez lehetetlen. A lyukban az agyag max 40 centi vastagnak látszik. Az nem állhat meg ilyen fesztávolsággal, ilyen szilárdságra az agyag nem képes.

P1110604_resize

Cseppkőlefolyás a Téli Palota aknájának falán

Kicserélem a fejlámpámban az elemet, és elkezdek lemászni. Lent már nem lehet átérni, de nem nehéz, csupa fogás a fal. Lent vagyok az agyagfelszínen, és csodák csodája, nem szakad le sehová. A lyukba lenézve jót nevetek: egy éppen-járható keresztmetszetű hasadék tart lefelé, de mivel csak az egyik falát láttuk, ezért tágas aknának hittük. Az összeszűkülésen akadt fenn az agyag, és esze ágában sincs leszakadni, mivel nem nagyon lenne hova. A hasadék záródni látszik, de majd ha itt lesz a Bíborka… Körülnézünk, szép cseppkőlefolyás, de most nem az érdekel minket, mert 2 irányba is fel lehet mászni, és vízszintesen is folytatódik ez a folyosóféleség. A felmászásokat derítjük fel először, de mind végződik. Tovább a folyosó újabb aknába vezet, de ez is gyerekjáték. Ennek az alján is egy lefelé tartó lyuk, ahol ráadásul elgurulnak az agyagrögök. És ez szálkőben nem szűk, jól lehetne bontani. Vajon hova vezethet? De hiába erőltetem bele magam fejjel lefelé, nem leszünk okosabbak.

Próbáljuk törni a fejünket: hol a fenében lehetünk? Általában felfedezéseknél is nagyjából be szoktam tudni lőni, hogy a térben hol helyezkedünk el éppen, de ez a labirintusos bonyodalom kifogott rajtam. Fel kell térképezni, legalább vesztettponttal. De a lézert meg “otthon” hagytuk, mármint a bivakban. Hát majd holnap.

.

“Hol a fenében lehetünk?”

 

Most azonban nem érjük be hideg kajával. Elvégre mégiscsak ünnep van! Az előző hetivel együtt számunkra az idei év első felfedezése! Kint tüzet rakunk a hó tetején, a fákba ugyan bele van fagyva a pár nappal ezelőtti eső, de az étolaj csodákra képes. (A karbid még jobb lenne, de azok az idők már elmúltak.) Lobog a máglya, aztán a parázs tetején már forr a tűzön a krumplis-répás-hagymás húsleves, amelybe ezúttal só is kerül, mert én mindenre (is) gondoltam. Közben sütünk mellé húst is, hogy ne csak egy fogás legyen. Ahogy az őszibarackkonzerv üres dobozából kanalazzuk a levest és a BME egyetemi újságról csipegetjük hozzá az olajban sült húst, irigykedve gondolunk a neandervölgyi ősemberre: ő minden napját ilyen boldogságban tölthette…  nem kellett menedzsment-zh-ra készülnie, és a fizikalabor jegyzőkönyvét se pontozták le azért, hogy nem feliratozta az x tengelyt.

Vasárnap feltérképezzük az új részt, gyorsított eljárásban, tárgyalás nélkül, a megérkezéstől számítva másfél óra alatt készen is van. Sebtiben összeadva 100 méter felett van kicsivel. Visszafelé jövet nekiesünk az új mélypontnak, a Píthatatan-szifonnak. Végülis miért ne ásnánk át ezt is, ha már lendületben vagyunk? Szépséghiba, hogy a pajszerünket valahol elhagytuk, egyszerűen nyom nélkül felszívódott, úgyhogy kőműveskalapáccsal fejtjük az agyagos sódert, mint valami kezdők. Szerencsére az van, mert a lapos kavicsokkal azért mégiscsak nehezebb lenne. Azokkal a vödröket tisztogatjuk… Először is le kell ásni olyan mélyre, hogy a végpont, a szifon alja szemmagasságba kerüljön. Addig egy centit se megyünk előre, mert felesleges erőlködés volna.

IMG_20181202_200156_resize

A Píthatatlan-szifon felülről lefelé nézve, már az előkészítés után, a lényegre törő bontás. Pár órája még ott volt a kitöltés szintje, ahol a szálkő főte látszik (3 cm légrés volt)

 

Két-három óra alatt készül el a kellő gödör, amibe be lehet ülni, és megindulunk előre. Már fáradtak vagyunk, de a sóderszifon légrése máris felfelé látszik tartani és tágulni kezd. Hihetetlen szerencse, hogy csak ennyi volt, és nem 12 méter hosszú, mint a Veres-szifon Még két óránk van hátra, és elindul értünk a felszíni ügyelet. Legalább segítenek bontani… De ezt így nem lehet itthagyni… Kezdődik a versenyfutás, már feladjuk az igényes szelvény fenntartását, és a kapával kaparjuk bentről a sóder tetejéről a laza réteget. A kapát el kellett törni, hogy beférjen. De túl jól sikerült eltörni, így meg olyan rövid, hogy csak egy kézzel lehet megfogni. Egyre nagyobb rész látszik a túloldalból. Most már biztos, hogy járható méretű ott a járat. Végül is ha futni fogunk kifelé, akkor még egy fél órát maradhatunk.

És késznek nyilvánítom a légrést: letesszük a szerszámot, bepréselődök. Iván tolja a lábamat, én meg tolom be a sódert a testemmel, és már bent is vagyok. Egy kis fülke van itt, tisztára mosott szálkő falakkal. Jobbról és balról egy-egy sóderrel kitöltött járat csatlakozik be, előrefelé pedig egy szálkő szűkületben jól láthatóan nagy sebességgel szokott elfolyni a víz, és újra lejtőbe fordul, de itt még a Linda se férne át. A mai felfedezés 5 méter, és egy jó végpontból lett egy kevésbé jó. Így hát kicsit méltatlankodva bár, de tudomásul vesszük, hogy az átmenőtúrára még várni kell, és elindulunk kifelé. Gyorsan felmérjük még a szifon utáni fülkét. Kint futás telefonálni, aztán pakolás, autótologatás az ónos esőben, de végül hólánc nélkül elérjük az aszfaltot, és már nincs más dolgunk, mint enni-inni, hogy mire hazaérek, már csak aludni kelljen.

 

 

 

 

Könyvjelzőkhöz permalink.

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>