Diós-pataki-víznyelő (2.sz.)

Hossz: 360 m*,       mélység: 26 m

A Bükk-fennsíktól délre található a Hór-völgy, ennek egyik mellékvölgye a Diós-patak völgye, amely egyébként szomszédos a Pénz-patakkal, a hozamuk és a vízgyűjtő-területük is egy nagyságrendbe esik.

Amint a patak vize eléri a völgyoldalban kibukkanó csupasz mészkövet, egy víznyelősorban teljesen elnyelődik, tehát a felszínen nem folyik tovább.

A Diós-patak víznyelőjét több ponton is megbontották elődeink, a II. sz víznyelő bejárati folyosójába már 1974-ben bejutottak, erről térkép is készült.

Csepreghy Ferenc, a hajdani kutatók ma is aktív tagja így ír az előzményekről:

“A Diós-pataki víznyelők kutatását a hatvanas években kezdték meg. Az első feljegyzett próbálkozásról a Vámőrség csoportja számolt be. 1965-ben a Vörös Meteor TE legnagyobb eredménye a dokumentáció, amely a környék sok más, kisebb barlangjára is kiterjedt. E dolgozat helyszínrajzán rögzítette Szentes György azt, hogy a mai víznyelő után még három inaktív, ősi víznyelőnek tekinthető barlang van. Illetve a legközelebbibe, a II-es számúba csak 1974-ben sikerült bejutnia a Spartacus Lóczy Lajos csoportjának. Tőlük a Vörös Meteor egyik alcsoportja, a Diogenes vette át a stafétabotot. Ők már fel is térképezték mindhárom víznyelőbarlangot. Ezek közül a legnagyobb méretű (mintegy ötven méter hosszú) már akkor is a II-es számú volt. Ez a szám nem sokat növekedett a bontásaik során. Az aktív tevékenységük 1984-ig tartott.”

 

Aztán a megfelelő kiépítés hiányában a bejárat a kétezres évekre teljesen beomlott, a barlang elérhetetlenné vált.

Polacsek Zsolt hívta fel a figyelmemet még 2013-ban a kutatásvezetői tanfolyamon arra, hogy a Diós-patak víznyelőjében erős huzatot lehet érezni. Ezért felkerestük a helyet, megnéztük, és valóban mi is tapasztaltuk, hogy huzatol, méghozzá alsó bejáratként, tehát nyáron kifelé jött a hideg levegő.

Miután megkaptuk a Bükki Nemzeti Park Igazgatóságtól a kutatási engedélyt, 2015 ősz elején nekiláttunk  a munkának, és rögtön az első hétvégén sikerült kibontani a bejáratot, és bejutni a barlangba.

Már néhány méterre a felszíntől egy megdöbbentően fejlett folyosóba jutottunk, és megtaláltuk az elődeink falra festett térképezési fixpontját is.  Ez azért is fontos, mert a térkép alapján nem  ismertük volna fel a barlangot… Erről (az újrafelfedezésről) bővebben itt írtunk: http://foldalatt.hu/bejutottunk-a-dios-pataki-viznyelo-eltemetodott-barlangjaba/3269/

A felfedezésnek azonban itt nem volt vége. Következő ottjártunk alkalmával, ráadásul pont a hivatalos szemle során derült ki, hogy a barlang nem csupán az elődeink által megismert folyosóból áll. A folyosó elején lévő omladékban nagy hézag volt látható, amelybe sűrű fohászkodás mellett bebújva egy kiágazó járatot találtunk.

Nem jellemző, hogy egy vízfolyás kétfelé ágazzon, de itt mégis ez történt. A régi rész elején ugyanis a víz egy része eltűnt az omladékban, és teljesen más irányba vette az útját.

Így hát feltárult a barlang új része, egy jó kis szűk kuszoda, az úgynevezett féreg-járat, amely elvezetett egy még fentebbi nyelőponthoz, valamint egy alternatív mélyponthoz is. Ezzel a barlang hossza átlépte a  100métert.

Nagy öröm számunka, hogy  ezen felfedezésen az egykori elődeink ma is aktív képviselője,  Csepreghy Ferenc azaz Csaszi is jelen lehetett.

Nem sokkal később, novemberben, a Jósvafői szakmai napokról hazafelé tartva ismét felkerestük a barlangot, és megdöbbenve vettük észre, hogy a járattalpon csordogáló kis erecske egy helyen eltűnik a sóderben. Azonnal bontani kezdtünk, és kibontakozott egy újabb elágazás, tehát ismét egy olyan pont, ahol a víz kétfelé folyik. Egy lefelé vezető, már fejlettebb járatba jutottunk, amely mélyebbre ment a régi rész mélypontjánál. Később ráadásul az is kiderült, hogy a régi rész időszakosan aktívmélypontjáról is ide folyik a víz.

Ezzel a barlang hossza 210 méter és mélysége 24 méter lett. Ekkor írtuk a barlangról az alábbi összefoglaló cikket: http://foldalatt.hu/elkeszult-a-diospataki-viznyelo-terkepe-meg-egy-kicsit-tovabb-is-jutottunk-210-meter-a-hossz/5506/

A kutatást csak évekkel később folytattuk, amikoris azzal szembesültünk, hogy a régi részből kiágazó omladékos átjáróra rászakadt a törmelékfal, amint az várható is volt. Újra kibontottuk, de sajnos a fentről bezúduló rendszeres árvizek miatt ez a rész mindig be fog omlani, egész addig, amíg nem lesz betonozott fallal biztosítva.

A mélypont azonban nem csak reménytelenül hosszan fel volt töltődve, hanem rettenetesen sáros is volt, úgy néztünk ki egy-egy bontás után, mint a varacskos disznók, ami nyáron még úgy-ahogy elviselhető…

Végül mégis a hideg téli időjárás sietett a segítségünkre, az erős beszívó huzat leszárította a barlangot, a szüntelenül csordogáló vízfolyás elpárolgott, és így a szifon könnyen bonthatóvá vált.

Az erdészet nem engedte meg, hogy a barlangtól 100 méterre található, gyönyörűen felújított, üres házikót használhassuk, de így legalább a régi rész porszárazzá vált folyosójában kényelmes bivakhelyet rendeztünk be magunknak,  végül egész jó alpesi hangulat alakult ki…

Nehézséget csak az jelentett, hogy a mélyponton a fejtés egyre messzebb került, a depózóhely pedig egyre hátrébb.

A végén a kezdetben kétszemélyes bontás már hat ember összehangolt munkáját igényelte. Persze ennyien nem voltunk, így a vödrökkel rohangászva kellett pótolni a hiányzó munkaerőt.

November végén elértük a szifon mélypontját, innét végre felfelé kezdett emelkedni a főte, a légrés egyre tágult, és a huzat is egyre erősödött.

Sejteni lehetett, hogy a következő alkalommal felfedezés lesz, Bíborka azonban nem jött, mert éppen születésnapja volt, és úgy látszik, hogy egyes vidékeken ez barlangkutatási tilalmat jelent. Így végül csak Csilla volt velem ekkor – ennek  később még jelentősége lesz.

De legalább meglett a hely neve is: a bontás során véletlenül bekövetkezett véráldozatról (melynek köszönhetően a bal kezem átmenetileg kiesett a munkából)  elneveztük a mélypontot Veres-szifonnak. Természetesen ilyen apróság miatt a kutatás nem állt meg, a hevenyészett orvosi önellátás után folytattuk a munkát, noha így Csilla lényegében egyedül volt kénytelen dolgozni.

 Ennek ellenére megtörtént a felfedezés, összesen 10 méternyi ásás végén bejutottunk egy állva járható folyosóba, amely – ezután talán nem meglepő - a Csillám-folyosó nevet kapta

Érdekesség, hogy a járat szálkőtalpa egyenletesen lejtett, tehát a szifont tulajdonképpen a folyosó elejében lévő sóderdomb okozta, amelyet az áramló víz a járat kitágulása miatt rakott le. Ezt később valamelyest elbontottuk, így remélni lehet, hogy a szifon nem fog rögtön az első árvízkor visszatöltődni.

A Csillám-folyosóból a patakmeder egy újabb szifonban tűnt el, ez lett az úgynevezett Píthatatlan-szifon.

Felfelé azonban egy mennyezeti csatornát követve észrevettünk egy fentről betorkolló mellékágat, ráadásul kiderült, hogy a huzat is erre távozik. A sóderfal kibontása után még azon melegében sikerült is feljutnunk ide. Végül egy sáros szakasz után egy szűk kürtőrendszerben egy becseppkövesedett szűkület állta el az utunkat.

December elsején sikerült átbontani ezt a szűkületet is, és cseppkövekben gazdag, tágas, fosszilis járatba jutottunk fel (Bíborbanszületett-ág), ahol egy újabb lokális mélypontot találtunk – ennek a felderítése is még várat magára. Erről a felfedezésről itt olvashatunk bővebben: http://foldalatt.hu/ujabb-100-m-feltaras-ugyanott-a-biborbanszuletett-ag/6634/

 

A barlang hossza ezzel 360 méter, mélysége 26 méter lett. Így december elsején Magyarország területe 100 méterrel gyarapodott. (Aki nem érti a célzást, az keressen rá az interneten, hogy mi egyéb történt még december elsején…)

Sajnos azonban a huzat távozási pontja (vagy nyáron belépési pontja) egy olyan omladékban van, ahol gyökerek lógnak be, így tehát a huzatot követve (felfelé) különösebb nagy folytatásra nem lehet számítani.

Később átástuk a Píthatatlan-szifont is, de két méter múlva egy elég reménytelen szálkőszűkület következett, amelynek a bontására még a mai napig sem került sor.

A barlang kutatásának felfelé még számos lehetséges támadási pontja van, valamint a Píthatatlan szifon további ásására is lehetőség lenne, a depózóhely megvan hozzá, csak kellene négy-öt lelkes és ügyes ember a bontáshoz, valamint egy jó hosszú száraz és fagyos időszak. A barlang ugyanis lényegében csak télen, tartósan fagyos időben bontható, amikor a beszívó huzat kiszárítja. Egyéb esetben ugyanis a patak eláztatja a járatokat. Ha a felszínen nem látszik vízfolyás, a talajból akkor sem fogy el a víz, a legnagyobb nyári szárazság idején is csordogál a barlangban. A Veres-szifonon túl még soha nem jártunk nyáron, nem tudjuk, hogy az olyankor egyáltalán átjárható-e.

A szomszédos völgyben, innen légvonalban csupán párszáz méterre nyíló Pénz-pataki víznyelő 150 méter mély és 2 kilométer hosszú, ebből kiindulva minden esély megvan arra, hogy itt is valami hasonló kaliberű ágas-bogas nyelőjárat-rendszert lehessen feltárni a leszálló karsztvízövben, sőt akár nagyobbat is, lévén hogy a Diós-patak vízhozama meghaladja a Pénz-patakét.

Mindenképpen szükséges lenne azonban a bejáratnak és az új rész kiágazásának a betonozott fallal való kiépítése, valamint a Csillám-folyosóban való tereprendezéssel a Veres-szifon lecsapolása (a sóderdomb kiásásával a szifonjelleg megszüntethető).

 

Aki még nem látta a barlangról készítendő videónk előzetesét, az itt megtekintheti:

 

 

 

 

 

 

 

 * A “közhiteles” Országos Barlangnyilvántartás a barlang hossz- és mélységadatait tévesen tartalmazza, a helyes érték az általunk megadott 360 méter és 26 méter.