Szakmai Napok 2015, Jósvafő.

Idén is találkoztunk a tipikus előadói hibákkal, amelyek azért megdöbbentőek, mert évről évre megismétlődnek, tehát ezek szerint senki nem szól azoknak, akik következetesen felolvassák az apró betűvel teleírt diáikat, vagy magukban motyognak, vagy  akikolyangyorsanbeszélnekhogyaztképtelenségmegérteni, és természetesen felvonultak a szokásos “semmi köze a barlangokhoz de legalább érdekes” típusú útibeszámolók is. Volt azonban néhány olyan meglepetés, amire még mi sem számítottunk, pedig mi már sok mindent láttunk megtörténni, és még több mindenre fel vagyunk készülve.

Például már a programot olvasva megakadt a szemünk azon az előadáscímen, hogy “Denevérek postabélyegeken”. Végül is egy előtérben kihelyezett poszternek elmenne, de erről előadást tartani?  De az első dián rögtön rögzítették, hogy  “Miskolci Egyetem”, tehát nem holmi laikus bélyeggyűjtögetésről van szó, hanem egy tudományos projektről, amelyet talán a Miskolci Egyetem Bélyeggyűjtő Karán folytattak. Maga az előadás úgy nézett ki, hogy jött valaki, és közölte, hogy ő helyettesíti az előadót, aki sajnos nem ér rá. Ezután megnyitott egy ppt-t, és kivetítette a bélyegeket, szépen sorban egymás után, néha többet is egy-egy dián. A bélyegeken valóban denevérek voltak, kivéve amelyiken nem. Közben a Miskolci Egyetem Bélyeggyűjtő Tanszék Helyettes Előadja egyetlen szót nem szólt, cserébe egy-egy képet akár 10 másodpercig is tartott, hogy kiteljen az időkeret, mert elég kevés kép volt…

Lehet, hogy tévedek, de ha jól emlékszem, akkor ez volt az a pont, amikor éktelen robajlásra lettünk figyelmesek, és hátra nézve azt láttuk, hogy a  terem végében Hazslinszky úr felborult a székkel. Kiderült, hogy csak elaludt. Ez nem az ő hibája, mi is szívesen megtettük volna, ha támlás székeken ülünk.

 

Ennek a bélyeges előadásnak egyébként a méltó párja volt a “a barlangok világa gyerekrajzokon keresztül” című vetítés, amelyre 2-4 percet írt a program, de azért ennél jóval több volt. Javasoljuk ezen két produkció előadójának, hogy vegyék fel a kapcsolatot, mert valószínűleg jól megértenék egymást az élet más területein is…

De voltak itt más csemegék is. A legfrappánsabb előadás kétségkívül Rántó András és Sűrű Péter közös mutatványa volt. Ez volt az egyik olyan előadás, amire kíváncsiak lettünk volna, ami miatt elmentünk. A cím azt sejttette, hogy a Bányász-barlang kutatásáról fogunk előadást hallani, végül is ez így is volt: egyetlen mondatban összefoglalták, hogy a végpont bíztató, de nem jutottak tovább, így a 300 métert sem sikerült elérniük, majd megköszönték a figyelmet, és vastaps keretében távoztak. Hogy a taps annak szólt-e, hogy nem érték el a 300 métert, vagy annak, hogy összesen 2 azaz kettő darab diát sikerült összeszerkeszteniük, az nem derült ki. Igényességüket dicséri, hogy a második diára a szponzorok logóit is rászerkesztették, ahelyett, hogy csak simán betűvel kiírták volna. Kérdés, hogy ki az a szponzor, aki egy ilyen professzionális médiakampányt folytató csapatban fantáziát lát…

De hogy Sűrű Péter a Kiskőháti-zsombolyban milyen eredményt ért el azon túl, hogy a Marcel Loubens Barlangkutató Egyesülettel megszerezték oda (méghozzá a mi orrunk elől) a kutatási engedélyt, arról még ennyit sem láttunk vagy hallottunk.

A másik előadás, amire igen kiváncsiak voltunk, arról szólt volna, hogy az Ariadne Egyesület mit tárt fel a lassan már 3 éve einstandolt Csévi-szirti barlangokban, ahonnan 9 évi együttműködés után 2013 tavaszán kizártak minket. Azért csak “volna”, mert az előadásuk nemes egyszerűséggel elmaradt. Sőt az ilyenkor szokásos díszszemleszerű tömeges megjelenésük is elmaradt, csak néhány ártalmatlan, harmadvonalbeli tagjuk képviselte az “ország legjobb feltáró csapatát”.

Lengyel Janó előadása szokás szerint arról szólt, hogy még tovább fejlesztette a már eddig is európai színvonalat képviselő szállítópályáit. Gyermekkoromban én is ábrándoztam azon, hogy modellvasutat építek be a barlangba a felszínre termelés végett, de felnőve már nem gondoltam volna, hogy valaki – kis módosítással ugyan – meg is valósítja ezt. Ahogy a barlangok helyett kizárólag a szállítópályákra fókuszáló videót nézve az andalító zenére táncolva haladó, láncra fűzött vödörsort figyeltem, megjelent lelki szemeim előtt, ahogy egy-két éven belül a “Myorobot 1.0″ önműködő, lépegetős barlangi fejtő-harácsoló gépet fogják bemutatni, amellyel a világon egyedülálló mélyfejtésű agyagbányák hatékonyan üzemeltethetők. Arról viszont nem esett szó, hogy a Lengyel Janó nevéhez köthető, csődbe ment cégek (pl. az Oktogon Alpin kft) által felvett ipari alpinisták (köztük pl. mi magunk is) mikor lesznek kifizetve, de a jelek szerint nem kell aggódni, hiszen úgy tűnik, hogy a megspórolt bérünk a lehető legjobb helyen, a nemes cél érdekében került felhasználásra…

Nagy Gergő előadása volt az, ahol végre úgy éreztem, hogy ezért érdemes volt eljönni, legalább ilyennek kellene lennie mindegyik előadásnak. A Montenegrói Kétlyukú-barlangról volt szó, ahol a közelmúltban elérték a 700 méteres mélységet, így a legmélyebb teljesen-magyarok-által-feltárt barlang lett a világon. (Erről egyébként itt számoltunk be.) Témába vágott, jó képekkel volt kísérve (melyek közül többet Berentés Ági készített), és kellő hangerővel, jól érthetően hangzott el, és az is tudta követni, mint például én, aki soha nem járt Montenegróban.

Szombat este még Egri Csaba 3D vetítése volt hátra. Bár Egri Csabával az Ariadne Egyesület által ellenünk indított hadjárat óta nem vagyunk éppen baráti viszonyban (például neki köszönhetjük, hogy a 2014-es, kifejezetten a barlangkutatásról  szóló Felfedezők Napja rendezvényre nem juthatott el a Felfedezések a föld alatt című könyvünk, mert az “egyesekben rossz érzéseket keltene”.)  Ettől függetlenül a vetítés érdekes volt, sőt talán meg lehet kockáztatni, hogy a legérdekesebb program lehetett azok számára, akiket nem kizárólag a barlangok feltárása hoz lázba, hanem minden, például a szép barlangi fényképek is.

Mindezek után végre jött az ígért vacsora. Gruber Péter, az Aggteleki Nemzeti Park Igazgatóság igazgatóhelyettese maga mérte ki a tányérainkba a vaddisznós-gombás-főzeléket. Nagyon finom volt, és repetázni is lehetett, úgyhogy ebben legfeljebb a vaddisznók találhattak kivetnivalót, mi nem. Abban viszont lehetett volna egy kicsit fokozni a szolgáltatást, hogy ha valami fűtött helyen lett volna a vacsora, mert így kicsit olyan benyomást keltett, ahogy a 3 fokban a kultúrház lépcsőjén dideregtünk a műanyagtányérkákkal a kezünkben, mint amikor a Moszkva téren ételosztás van a hajléktalanoknak. De a barlangászok ne nyavalyogjanak, elvégre az alpesi barlangi bivakokban is hasonló a klíma…

A mi előadásunk vasárnap az első helyre lett időzítve, azzal az esetlegesen feltételezhető hátsó szándékkal, hogy akkor úgysem lesz még ott senki, hiszen szombat este koncert volt, annak minden szokásos velejárójával. A szervezők számítása olyan jól bevált, hogy amikor megérkeztünk, 10 perccel a kezdés  előtt, még senki nem volt a teremben, csak egy ember pakolta  a kályhát, és csak ezután kezdtek el projektort meg hangszórót keresgélni. Kiderült, hogy nincs hang, mert az előző esti koncerthez szétszedték a tegnap már bevált technikát, és aki értene hozzá, az még nincs sehol. (Nem nekem kellett a hang, még mielőtt valaki azt hinné, hogy mikrofonra van szükségem, hanem a videókhoz.) Végül 40 perc késéssel elkezdhettem az előadást. Ez egyébként a mi malmunkra hajtotta a vizet, ugyanis eközben szépen szállingóztak az emberek, és a végére már kb. 60-70%-osan tele volt a terem. Ennek fényében én a magunk részéről a várakozásokhoz képest sikeresnek értékelem az eseményt, bár kétségkívül lehetett volna alaposabban is felkészülni (csak odafelé menet az autóban próbáltam el egyszer az előadásomat).

Természetesen az előadásunkat (végül csak az egyiket tartottuk meg, az idei feltárásainkról szólót, mert a másikat, ami a huzatról szólt volna, a múlt hétvégén történt váratlan felfedezések miatt nem tudtuk kidolgozni) fel fogjuk tenni a youtube-csatornánkra, amint elkészülünk  a videó szerkesztésével.

 

Még egy érdekesség, ami szorosan kapcsolódik a szakmai napokhoz: hazafelé beugrottunk a bükkbe, mivel nem volt nagy kitérő, hogy a Diós-pataki víznyelőt megnézzük. Tényleg csak egy villámlátogatás volt, melynek során 3 különböző helyen jutottunk tovább, erről részletesen írtunk ebben a bejegyzésben.