A Raxon jártunk – frissítve

Június végén kicsiny csapatunkkal ellátogattunk a Raxra, hogy lássunk végre hegyet is, és ne lustuljunk el teljesen az alatt az idő alatt, amíg nyugdíjasoknak való felszínközeli barlangi bontásokra vagyunk kárhoztatva. A túrát elveinkhez híven alacsony költségvetéssel terveztük, ami azt jelentette, hogy üzemanyagon és útdíjon kívül semmire nem költöttünk, a szabadban sátraztunk, és az ausztriai árakat ismerve az ennivalót is itthonról vittük. Az idő minél jobb kihasználása és a zavartalan közlekedés végett este indultunk, és hazafelé is este jöttünk, így a ráfordított öt napból mind az ötöt túrázással tudtuk tölteni, legfeljebb az első éjszakán nem aludtunk annyit.

Annyi különlegesség volt az utazásban, hogy Igorral, az UAZ-zal mentünk, amelyben hatan is kényelmesen elfértünk, minden holmival együtt, és nem fogyasztott többet, mint két személyautó. Ellenben hatalmas feltűnést keltett, valószínűleg ’53 óta (mióta a szovjet csapatok kivonultak) nem láttak Ausztria útjain hasonló járművet, kiváltképp nem az autópályán, ahol egyébként gond nélkül tudtuk tartani a szélső sávban a kamionok 90-es tempóját, az emelkedőkön is.

Éjjel 1-kor érkeztünk meg Kaiserbrunnba, ahol a “lagerplatz” olyan szinten tele volt, mint a debreceni menekülttábor, még az útpadkára is sátrakat állítottak. Kaiserbrunnban van egy kis kiépített táborhely, ahol szabad sátorozni (máshol általában tilos), és van egy mosdó+WC is, hogy a táborozók ne aknásítsák el a környező bokrok alját… Mindez nincs bekerítve, nem kell érte fizetni, sőt még csak nem is törik fel az autót, sőt nem lopják el a sátrat sem, sőt a sört be szokták tenni hűteni a patakba, és senki nem veszi el a másikét. Ez a hazai viszonyokhoz szokott embernek egyszerűen felfoghatatlan. Képzeljük el, hogy a Kétbükkfa-nyergi parkolóban felverünk egy sátrat, benne hagyunk hálózsákot, ruhát, miegymást, és egész napra magára hagyjuk (és mellé leteszünk három nagy dinnyét), vajon mi maradna belőle?

Első nap bemelegítésképpen a Rax egyik csúcsára, a Preinerkreuz-ra mentünk fel egy nevetségesen könnyű via ferrata úton, a hegy másik oldalán lévő parkolóból, ami csak 900 méter szintet jelentett, de nem is volt baj, mert akkor velünk volt még az egyikőnk családja, és a tizenegynéhány éves lányoknak, akik még vasalt utat sem láttak, nem lett volna indokolt ennél nehezebb kezdés. Bár nagyon jól bírták, úgyhogy akár nagyobb túrát is tervezhettünk volna. Viszont így legalább már “otthon” voltunk, mire az eső elkapott.

Másnap már a Grosses Höllental-on át (magyarul nagy pokolvölgyet jelent) mentünk fel, a kempingtől gyalogolva, és más úton, de ugyanoda érkezve vissza. A Grosses Höllental hatalmas, széles, jellegzetes egykori gleccservölgyében felfelé haladva még sütött a nap, mire azonban elértük a via ferrata felét, addigra már elnyelte a hegyet a felhő, velünk együtt, és az eső is megeredt, de én nem bántam, mert felfelé úgyis csak egy rövidnadrág volt rajtam, különben az izzadságban fürödtem volna, az eső meg legalább nem volt sós.

Útközben annyi alpesi szalamandrát láttunk, hogy nem győztük figyelni, hogy rájuk ne lépjünk. Nem átallottak az ösvény közepén párzani a szégyentelenek… Azon tanakodtunk, hogy vajon az egész hegyoldal teli van-e velük, vagy csak más tájékozódási pont hiányában mindig a turistaösvényre járnak randizni, ha már szökőkút nincs a hegyen… Mire felértünk, egészen csodálatos látványban volt részünk, mert éppen szállt fel a felhő a hegyről, és a kilátóhelyről nézhettük a gomolygó ködből egyre nagyobb időszakokra ki-ki bukkanó Schneeberget szemközt. A Gyűrűk urában nincs ilyen látvány (bár nem láttam a filmet, de biztos nincs). A legnagyobb meglepetés a ködszivárvány volt, amit még soha életemben nem láttam, először nem is értettem, mi az.

Ahogy a kilátóhelyről napnak háttal lenéztünk, az alattunk gomolygó ködön látszott a fejünk árnyéka, és mindegyikőnk a saját feje árnyéka körül egy teljes szivárványt látott, mint valami szentképen.  A jelenség nagyon rövid ideig tartott, de Farkasnak sikerült lefotóznia. A fennsíkot átszelve impozáns töbröket és víznyelőket láttunk, némelyiket legszívesebben rögtön nekiálltam volna bontani, de ez nem Magyarország, hogy engedély nélkül bontsunk, meg azért illene egy kicsit utánajárni a területről fellelhető információknak, mielőtt az ember ész nélkül elkezdi pakolni a köveket, még ha annyira csábítóak is a víz által tisztára nyalt kőtömbök egy-egy szálkő-tölcsér alján. Persze azért az összes utunkba eső barlangszájat, repedést és víznyelőt megnéztünk, hogy nincs-e huzat, ez már gyógyíthatatlan szakmai ártalommá vált. Ezután még útba ejtettük az Alpengartent, ami tulajdonképpen egy mini arborétum a fennsíkon, szabadon látogatható, csak be kell csukni a kapuját, hogy megvédje a kecskék elől. Mert a kecskék mindenütt ott vannak, kivéve a függőleges és a visszahajló falakat. De a C nehézségű via ferratákon simán felmennek, csak a D és az E nehézségű utakat kerülik.

Megtudtuk többek között az alpengartenben, hogy az Edelweisz nem más, mint a havasi gyopár. (Bevallom, én először másra asszociáltam.) A lefelé úton pedig kilátás nyílt a kempingre, ahol elégedetten láttuk, hogy a “menekülttábor” kezd kiürülni, vasárnap estére töredékére csökkent népsűrűség. Nem úgy a szentjánosbogaraké, akik szabályos fényfestést rendeztek a patak partján az esti fürdőzéshez. Sajnos erről állvány hiányában nem készült fotó. A patak helyenként elérte a 3 m-es mélységet, és a szűkebb részeken olyan sodrása volt, hogy csak még. Könnyedén lehetett találni olyan helyeket, ahol a sziklákról bele lehetett ugrálni, mint a horvát tengerparton. Annyi volt csak a különbség, hogy kicsit hidegebb volt a víz, 5-7 foknál nem lehetett több, de legalább nem is voltak benne annyian, csak a pisztrángokkal kellett a helyen osztozkodnunk… Nem volt kiírva, hogy fürödni tilos, de az nem derült ki, hogy azért, mert szabad, vagy azért, mert az erről döntő szerveknek eszükbe sem jutott, hogy van, aki az öt fokos vízben fürdik.

Harmadik nap ismét Prein an der Rax-ba vezetett az utunk, és ezúttal a híres Haidsteigen mentünk fel a Preinerkreuz-hoz, majd átkirándultunk a Bismarcksteig érintésével a Heukuppéra, amely a Rax legmagasabb csúcsa, már 2000 méter magasságú, a mélyedésekben örök hófoltokkal. Útközben természetesen újabb töbröket és nyelőket találtunk, Iván és Farkas gondosan megvizsgálta őket, némelyikben le is lehetett látni egy-egy lefelé vezető aknába, de szerencsére nem volt nálunk fejlámpa, így nem maradt el miattuk a Heukuppe meghódítása. A csúcs közelében egy olyan nagy kerek töbröt találtunk, amit kizárólag az UFO-k hozhattak létre, mivel teljesen kör alakú volt, és mint ha csak valami gigászi tejbedarás tányér volna, úgy állt benne a hó. Ma olyan gyönyörű időnk volt, hogy a csúcson kifeküdtünk napozni.

Sőt, a további napok során is olyan tökéletes idő volt, hogy egy szavunk nem lehetett rá, hacsaknem amiatt, hogy az ötgombócos gomolyfelhők sorából álló felhőutakat látva csorgott a nyálam, hogy miért nem siklóernyőzöm ilyenkor… Az európát gyötrő hőhullámból kétezer méteren mit sem éreztünk… Ma a GPS szerint megvolt a 2000 méternyi összes szintemelkedés, és persze ugyanannyi lefelé is.

Ennek örömére negyedik nap a Schneeberget másztuk meg, a Weichtalhaustól kiindulva, és ugyanide visszaérve, de nem ugyanazon az úton. Itt éppen elstartolt egy ernyős a hegyről, amikor felértünk, hogy még jobban fájdítsa a szívemet. A hegy fölött nem sokkal (hiszen 2070 méteren közel voltunk a  felhőalaphoz) olyan sötét felhő alakult éppen, hogy szerintem simán lehetett 4000 méteren is a teteje, a siklőernyős pedig úgy eltűnt benne, mint a kámfor. Utána pedig egy csapat nagy fekete hegyi csóka tartott nekünk akrobatikus légi bemutatót a felhőszívásban lejtőzgetve, hogy aztán körénk gyülekezzenek, Hitchcock “Madarak” című filmjét idézve. Szerencsére ezek a jószágok nem néznek hülye filmeket, így eszükbe sem jutott megcsipkedni minket.

A nagy fekete felhő is később szétterült, nem lett belőle eső. Lefelé szinte kecske módjára ugráltunk le a meredek ösvényeken, és bár megint 1500 méternyi helyzeti energiát kellett a lábainkban elnyelni, de el sem fáradtunk, legalábbis én sokkal fürgébbnek éreztem magam, mint az első napon. Szerintem az 5 nap alatt 5 kilót fogytam…

Utolsó napra egy nehezebb, de rövid via ferratát hagytunk, a Königschusswandsteiget. A neve király-lövés-fal-utat jelent, de ebből nem sok információ derül ki. Azt írta a leírás, hogy ez D-s nehézségű. Hát ideje is volt, mert eddig igazából egy olyan utat sem érintettünk, ahol ne lehetett volna beülő nélkül is simán felszaladni. Már a beszállás megközelítésénél gyanús volt, hogy sem jelzés, sem kitaposott ösvény nem vezet hozzá, de a leírás alapján könnyen megtaláltuk, és a beszállást jelző régi táblánál – bár drótkötél nem volt – elindultunk felfelé az egyetlen szóba jöhető logikus útvonalon, egy könnyen mászható, ferde párkányon. Éppenhogy csak kapaszkodni kellett néha kézzel, a kecskék 3 méteres ugrásokkal szoktak szaladgálni az ilyen helyeken. Aztán ahogy egyre magasabbra értünk, és egyre kitettebbé vált az út, és egyre több helyen álltak ki a falból az egykori drótkötélre utaló rozsdás tartóvasak, kezdtünk eltűnődni, hogy vajon létezik-e ez az út, vagy esetleg megszüntették? Amikor már vagy 100 méternyit emelkedtünk, és egy 45 foknál meredekebb sziklafal kis gyepfoltjain álltunk, miközben az alatt jókora függőleges falszakasz következett, tehát egyetlen elvétett lépés is végzetes lehetett volna,  arra gondoltam, hogy ideje visszafordulni, de ekkor megláttuk a drótkötelet, így egy fokkal nyugodtabbak lehettünk.

Volna, ha nem jelennek meg a helikopterek. Először meg voltam győződve, hogy ezek minket akarnak lementeni (és nyilván jól megbüntetni), de kiderült, hogy nem velünk vannak elfoglalva, aztán azt hittük, valami mentési gyakorlat lehet, mert ettől fogva egész nap fel és alá repkedett 3 helikopter.

*Frissítés:
Kiderült, hogy a helikopterek nem gyakorlatozás miatt repkedtek, hanem valóban baleset történt. Egy köpésnyire tőlünk zuhant le két cseh sziklamászó, éppen hogy csak nem láttuk a sziklafal domborulata miatt. De utólag visszagondolva emlékszem is, hogy hallottam valami olyan hangot, mint amikor hirtelen sok kő megindul egy törmeléklejtőn, de mivel ez a látóteremen kívül volt, és amúgy is sokan voltak a hegyen, nem tulajdonítottam jelentőséget ennek. Lehet, hogy a szerencsétlenül járt mászók becsapódását hallottam. Isten nyugosztalja őket. A balesetről a részleteket az alábbi  cikkben lehet olvasni: http://www.thelocal.at/20150702/climbers-fall-to-their-death-on-rax-mountain. A cikkben következetesen keddet írnak, pedig mindez szerdán történt, de minden más, az időpont, a helyszín, a helikopterek száma is pontosan stimmel, tehát a kedd az elírás lehet.

Aztán gond nélkül felértünk, a drótkötél innentől kezdve végig megvolt, illetve ahol hosszan nem volt rajta megosztás (egy barlang-kürtőben), ott egy bent hagyott, fülekkel telicsomózott dinamikus kötél is segítette a biztosítást, úgyhogy kellemesen csalódtunk, mert az út eleje alapján azt is el tudtam volna képzelni, hogy a drótkötélbe belekapaszkodva fejbe vág annak a felső vége…

Most nem mentünk át a Heukuppéra, hanem a Preinkreuznál való egy órányi sziesztázás és búcsú-furulyázás után lecaplattunk a legrövidebb úton, a törmeléklejtőn. Ez a törmeléklejtő a pilisi Csévi-szirtek nagy törmeléklejtőjéhez hasonló, csak kb tízszer hosszabb és százszor szélesebb, de ugyanúgy lehet rajta közlekedni: felfelé jóformán sehogy, lefelé viszont akár 4 méteres ugrásokkal lehet szökelleni rajta, és a sarkunkat a laza törmelékbe belevágva a lábunk alatt megcsúszó kövek nyelik el az energiát, tehát nem nagyon kell izommal fékezni, így ez  a magasság gyalogos elvesztésének a legkényelmesebb módja, mellesleg az egyensúlyérzéket is remekül fejleszti, és a lányokat is lenyűgözi… (Természetesen a Csévi-szirtek törmeléklejtőjén csak elméletben közlekedünk így, hiszen az védett terület, ahol a turistaútról letérni szigorúan tilos, tiltott dolgot pedig mi nem csinálunk.) A parkolóba leérve még megfürödtünk a kis patak meredek medrébe emelt eséscsökkentő gát által rögtönzött dögönyözőben, majd hazafelé ismét Igoré lett a főszerep, és éjjel 1-kor kissé álmosan, de lelkileg és testileg annál frissebben érkeztünk haza Magyarországra, a kis barlangok és nagy büntetések hazájába.

Íme a képgaléria, 103 fotóval. (Sajnos a galériát a rendszer 6 oldalra bontotta, amelyeket külön-külön kell megnyitni, egy-egy oldal végére érve nem lép át automatikusan a következőbe)

Invalid Displayed Gallery