Kenyeret és cirkuszt a népnek! – szól a régi római mondás, amely most, 2000 évvel később aktualizálva így hangzana:

Sört és kötélhidat a népnek!

A 60. Klastrompusztai Barlangnapok alulnézetből

(előző, frissített cikkünket a barlangnapról lásd itt).

Alább kritikus hangvételű, személyeskedő, és a nyugalom megzavarására alkalmas írás következik, amelyben bemutatjuk az Ariadne Egyesületnek egy másik, kevésbé közismert arcát.

Aki nem ért egyet (és aki egyetért, az is) kifejezheti véleményét a “Nemzeti (parki) Konzultáció” keretében

Akik a világot rózsaszín szemüvegen át szeretik nézni, azok kattintsanak el, például nézegessenek inkább cicás videókat.

Már 25 éve.

A mostani barlangnap ugyanis más lesz, mint a többi. Meg kell ünnepelni, hogy az Ariadne Egyesület 25 éve (1991 óta) kutatja a Szirteket, illetve pontosabban fogalmazva Kovács Richárd 25 év alatt kitartó munkával megszerezte, megtartotta és kiterjesztette a Csévi-szirt barlangjai feletti uralmát. Nem mindegy, ugyanis az Ariadne Egyesület 1991-ben még nem is létezett.

Csupán 1998-ban alakult, és az első (alapító) elnöke Sásdi László volt, aki  megszerezte számukra a Leány-barlang kutatási engedélyét a Hetes-ág szűkületét átásó és ezzel az egész sikersztorit megindító Szenthe-tanítványok elől, valamint az elbeszélések szerint beszervezte Kovács Richárdot a Barlangtani Intézetbe, ezzel megalapozva az Ariadne Egyesület szpeleopolitikai és gazdasági karrierét. És akit ezután félreállítottak, mivel többé már nem volt rá szükség.

De – bár ezt nem hangsúlyozták a rendezvény beharangozásában – szintén ünneplik egy természetvédelmi (KEOP) pályázati projekt keretében kapott gigantikus megrendeléseket, valamint az ettől talán nem is függetlenül végrehajtott sikeres kizárásunkat, mely során pont 3 évvel ezelőtt megszabadultak tőlünk, a Vacska-barlang társfelfedezőitől. És nem utolsósorban ünnepelhetik azt is, hogy a DINPI – immár Juhász Márton nélkül is – újfent elutasította még a barlanglátogatási kérelmünket is. Juhász Márton ide vagy oda, a DINPI a jelek szerint továbbra is úgy gondolja, hogy a Csévi-szirtek az Ariadne Egyesület területe.

---

Van tehát mit ünnepelniük.

Ennek az érthető örömnek a kifejezése végett egyedülálló látványosságot találtak ki:

a hírek szerint kötélhidat feszítenek ki a Bivak-szirt és a Kémény-szikla között, közel 1 km fesztávolsággal, amelyen majd át lehet csúszni, kalandparkká változtatva a hegyet.

Hogy ehhez a védett területen (ahol korábban, amikor még minket kellett feljelenteni, le sem volt szabad lépni a turistaútról) semmiféle engedélyt nem kapnának, az nyilvánvaló, de ezen nem kell fennakadni, hiszen azt már korábban megtudhattuk, hogy az ő esetükben a természetvédelmi engedélyek hiánya csupán “adminisztratív hiba”, amely nem befolyásolja cselekedeteik megítélését, mivel az definíció szerint pozitív.

Mi nem az esetleg letaposott védett csalán miatt, hanem sokkal inkább amiatt aggódunk, hogy vajon idén kinek mije fog eltörni,

ugyanis korábban már nem egyszer nyilvánvalóvá vált, hogy az Ariadne Egyesület prominens képviselőinek sajátos fogalmaik vannak a biztonságról, és ez nem csupán az én magánvéleményem, melyet a velük való 10 évi együttműködés során szerzett tapasztalatokra alapozok, hanem ez a következtetés tényszerű adatokból is leszűrhető, lásd alább.

Ezt miért fontos hangsúlyozni? Két okból.

Egyrészt azért, mert az MKBT az Ariadne Egyesületet is és annak vezetőit is különféle kitüntetésekkel (és más módokon is) népszerűsíti, ezért a barlangász közösségben az az általános nézet alakult ki, hogy ők a “legprofibb feltáró csapat”, akik nem csupán sikeresen, hanem minden szempontból példamutatóan végzik a kutatást.

Másrészt pedig azért, mert az Ariadne Egyesület szakmai berkekben előszeretettel hivatkozott arra (persze csak miután mi minden fórumról gondosan törlésre kerültünk), hogy azért zártak ki minket, mert mi életveszélyes dolgokat csináltunk, amelyekkel az egész kutatás sikerét veszélyeztettük.Tehát mintegy az emberiség megmentése érdekében, afféle humanitárius céllal léptek fel ellenünk.

Legfőbb ideje tehát szembenézni a valósággal!

A 2012-es, ugyanitt zajlott barlangnapok diadalittas beszámolójában például elfelejtették megemlíteni, hogy akkor az egyik túrázó (név szerint Kálmán Andrea a SZIKKTI Egyesületből) a Worluknál lezuhant, és eltörte az ujját.

Aki nem ismeri a barlangot, az úgy képzelje el a helyszínt, hogy egy ferdén lejtő sáros szűkület, amely egy 3-5 méter mély letörésbe torkollik, ahol – bár akkor bent lógott egy csurom sáros kötél – remekül le lehet esni, és ilyen magasságból rossz esetben akár a nyakát is kitörheti az ember. A szabadmászásban nem gyakorlott barlangászokat itt biztosítani kell. Ezt még én is tudom, noha nem járom ’91 óta a barlangot. Ehhez csak annyit kell tenni a túravezetőnek, hogy odaáll a luk szája alá. Kovács Ádám, aki a túrát vezette (természetesen túravezetői igazolvány nélkül, mint a “túravezetők” nagy része), nem az a tipikus óvóbácsi alkat, nyilván úgy volt vele, hogy hadd hulljon a férgese, ha ő le tudott mászni egyedül már gyerekkorában is, akkor másnak sem okozhat problémát. Szerencséjük volt, mert az illető nem csinált belőle ügyet, így szép csöndben megoldották, de ha egy olyan feljelentős fajta lett volna, mint például Kovács Richárd, akkor csinos kis botrány lehetett volna belőle.

Azt hinnénk, hogy tanultak belőle, és azóta már jobban odafigyelnek?

Olvassuk el a 2013-as évről írt kutatási jelentésüket. Ebben részletekbe menő beszámolót közölnek arról, hogy a Szopláki-ördöglyukban szakszerűtlenül végzett bontásuk révén hogyan váltak kis híján tragédia áldzatává.

“A kiszedett kövekből a kőfalat mennyezetig raktuk és jelentősen aláástuk a domb alját is. A jobb oldalon össze van cseppkövesedve a törmelék, de a többi részen nagyon laza és most már függőleges falban áll az alja, míg a felső része a meredek domb. 7 óra bontás után most már valami ácsolat kellene, mert így tovább nem lehet legközelebb bontani. (…)

(…) Eszterrel mi is elkezdtünk kihátrálni és vártam, hogy megálljon az omlás, de ehelyett elkezdett az egész domb lecsúszni. Most már alattunk is suvadt minden. Nagy dübörgéssel zúdult le a törmelék, láttam, ahogy egyre feljebb harapózott. Jenő lerakott slószát Tamás próbálta menteni, de már alatta is omlott, így csak egy részével tudott kiugrani, engem Attila rántott hátrébb, mert mire felértem, már ott is megindult a törmelék. Hihetetlen látvány volt, olyan, mint  ha sose akart volna véget érni. A szélesre bontott lejárat szinte eredeti állapotába visszatöltődött, lent a fülkét teljesen feltöltötte a törmelék.”

Ebben a jelentésben (amely egyébként áttekinthetetlenül egymás után csapott beszámoló emailekből áll össze…) leírják, hogy látták, hogy ácsolni kellene, de ahelyett mégis egyre tovább és tovább mélyítették a gödröt egy olyan laza omladékhalomban, amelynek tehát a hézagait semmi nem töltötte ki. Mígnem az, a laza omladékok szokásához híven, mindenestül megindult és rájuk omlott, hogy hogyan, azt legjobb lesz szó szerint idézni:

A leírást elolvasva egy laikus is megállapíthatja, hogy akár többen is meghalhattak volna, és hogy ez nem történt, az csupán a szerencsén múlott.

Legmeghökkentőbb az egészben, hogy a jelentésben lévő beszámolót közlő Kovács Richárd (bár nem írta alá, a fogalmazásmódja alapján is egyértelmű) a jelek szerint utólag sem értette meg, hogy valamit nem jól csináltak, hiszen úgy számol be róla, mint valami látványosságról. Számára ez nem egy utolsó figyelmeztetés, hanem csupán egy “hihetetlen látvány volt”.

És mit csinált ezután a hivatal és a Társulat? Kitüntette őket Cholnoky Jenő Barlangkutatási Pályázat I. helyezésével. Meg Vass Imre emléklappal is. Ezzel tulajdonképpen olvasatlanul, vakon felemelték a jelentést a magasba, és kijelentették, hogy

LÁTJÁTOK? EZT ÍGY KELL CSINÁLNI! 

Igenis ezt a kollektív elmezavart látva nekünk kötelességünk felemelni  a szavunkat, nem azért, hogy megdícsérjenek érte, hanem hogy megtegyük a tőlünk telhetőt a jövő barlangkutató nemzedékei érdekében:

NEM, GYEREKEK, EZT NEM ÍGY KELL CSINÁLNI!

Ez alatt nem azt értjük, hogy a kutatás során “a szent cél érdekében” ne lehetne kockázatot vállalni, de konkrétan ebben az esetben lett volna szakszerű és biztonságos megoldás – a laza omladékok stabilizálására létezik több módszer is, például a könnyűbetonos rögzítés, amelyet már több esetben is sikeresen alkalmaztunk – semmi nem indokolta tehát a kockáztatást. Amennyiben ezzel a Társulat képviselői sincsenek tisztában, úgy kijelenthető, hogy nagy hiba volt például kirúgni engem a 2013-as kutatásvezetői tanfolyamról, ahol szívesen átadtam volna az e téren felhalmozott tudásunkat (is).

Azért gondolom, hogy a pályázat kurátorai el sem olvasták a jelentésben írtakat, mert ezesetben valószínűleg szóltak volna, hogy “Te, Ricsi, ezt itt újra kéne írni, hogy ne derüljön ki belőle, hogy nem volt lent a kutatásvezető, meg hogy denevérzárlat idején mentetek le, meg azt az omlásos sztorit én kihagynám”.

És igen, mindenki csinál hibákat, mi is csináltunk néha szakszerűtlen vagy meggondolatlan dolgokat, de azokról legfeljebb az utókor okulása végett számoltunk be, kihangsúlyozva, hogy nem követendő példa. És pláne nem fenyeget az a veszély, hogy a Társulat minket kezdene el jó példaként állítani.

Természetesen mindenki úgy “öli meg magát”, ahogy akarja, ez szerintem alapvető emberi jog, de például a jelen volt Varga Eszterről tudom, hogy csekély barlangász tapasztalattal rendelkezett (a számításaim szerint akkor még nem is volt 18 éves), így róla biztosan kijelenthető, hogy fogalma sem lehetett arról, hogy éppen az életét teszik kockára.

És akkor még nem beszéltünk arról, hogy miért csinálták mindezt? Miért sajnálták az időt a gödör kiácsolására?

A Szopláki Ördöglyuk-barlangban azután láttak munkához, hogy a Csévi-szirtekről 2013 tavaszán az ajtók behegesztése által kizárták velünk együtt saját magukat is (mivel biztosra akartak menni, hogy nem jutunk be a kisajátított barlangjaikba). Ugyanakkor mielőbb meg kellett mutatniuk a szakmának, hogy nélkülünk is sikeresek tudnak lenni, ezért kellett az addig csak “tartalékba” megszerzett Szopláki-ördöglyukban mindenáron eredményt elérniük. Közeledett azonban a denevérzárlat és a Szakmai Napok. A denevérzárlat az még csak hagyján, hiszen azt, úgy tűnik, mintha Kovács Richárd munkahelyén, a Barlangtani Osztályon bármikor módosíthatná a barlangnyilántartásban, de a Szakmai Napok nevű MKBT-rendezvényt még ő sem tudja csak úgy félkézzel odébbtolni.

Az eredményt pedig addig kellett elérni, hogy a Szakmai Napok nevű konferencián ünnepélyesen beszámolhassanak róla, ezzel maximalizálva a felfedezés szpeleopolitikai hasznát. Elképzelhető, hogy ennek érdekében tették kockára a fél csapat életét. Mint valami szovjet vasútépítésnél, ahol egyetlen szempont a terv teljesítése, és semmi más nem számít.

A nevek ismeretében az is kikövetkeztethető a szövegből, hogy a kutatásvezető (dr Surányi Gergely) nem volt jelen, amikor az ominózus eset történt. Persze legyinthetnénk, hogy mindenki így csinálja, de itt ennek van a szabályosságon túlmutató jelentősége, mert mint a jelentésből kiderül, az ő vezetésével később kiácsolták a gödröt, tehát ha ott lett volna, akkor valószínűsíthetően nem omlik rájuk. Nem arról van szó, hogy az ő személye garancia lenne a biztonságra, de legalább képes megcsinálni egy barlangi ácsolatot – bár a jelentésbe berakott képeket megnézve érdemes lenne egy társadalmi vitát kezdeményezni arról is, hogy mit is jelent az ácsolat fogalma…

Mindezeket összegezve azt mondhatom:

Reménykedjünk benne, hogy az 1000 méteres kötélhíd kiépítését – amely azért egy pár méter mély ácsolatnál lényegesen komolyabb attrakció – Surányi Gergely úr személyesen fogja vezetni, mert ez jelent esélyt arra, hogy megússzuk ezt az “intenzív élményt” a Szopláki-ördöglyuk mélyponti bontásánál történtekhez hasonló kimenetel nélkül.