Nézsán jártunk

Az utóbbi időben nagy energiát fektettünk abba, hogy esetleges kutatási lehetőségek felderítése érdekében minél több, számunkra ismeretlen barlangba ellátogassunk. De már elegem volt a 20 méternél rövidebb barlangokból, amelyek közül mostanában elég sokhoz volt szerencsém. Így jutottunk el a Nézsai-víznyelőbe.

Már csak a mézeskalács hiányzik

A műholdképek, térképek és a barlangnyilvántartás alapos tanulmányozása alapján a barlang bejáratát elsőre megtaláltuk, amely mindjárt egy meglepetéssel is szolgált: A kútgyűrűkkel szakszerűen kiépített bejárat mellett, az erdő szélén takaros kis házikó álldogált, vélhetően egy kutatóház (vagy inkább kutatókunyhó), amely bádogborításának köszönhetően könnyedén dacol az enyészettel, nem úgy, mint a körülötte lévő fahíd és a budik, amelyek a valamikori szebb napokra már aligha emlékeznek.

A víznyelő felé a szántóföldön át aktív patak folyt, amelyet útközben keresztezni is kellett, a patak azonban egy gondos nejlonfóliás gátnak köszönhetően elkerüli a bejáratot, és azon jócskán túlfolyva szétterül a bozótosban, apránként elszivárogva.

Barlangi kiválás maradványa a közeli kőfejtőben

Még mielőtt a barlangba lementünk volna, körülnéztünk a környéken. Találtunk a bejárat feletti hegy (inkább pukli) tetején egy kőfejtőt kisebb indikációkkal és egy felszínre került irdatlan barlangikiválás-maradvánnyal, majd a szomszédos pukliban megtaláltuk az úgynevezett víznyelőkatlant, amely szerintem inkább egy régi kőfejtő lehet, benne számos liklukkal, aztán annak a hegynek a másik oldalán lévő frissebb kőfejtőt is megtaláltuk, a talpán nyíló és a falában nyíló kis barlangokkal együtt, de ezekbe nem mentünk be. Hogy melyik lehetett ezek közül az Ákoska által sokat emlegetett legendás Nézsai-kettes, amely “úgy huzatol, hogy a télikabátot is kilöki”, az nem derült ki.

Ágacskák köré kivált ál-szalmcseppkövek

Aztán visszatértünk a víznyelőhöz, ahová eredetileg is jöttünk. Az ajtó elsőre kinyílt, és már akkor feltűnt, hogy a bejáraton iszonyatos erővel jön ki a huzat. Olyannyira, hogy a 80 centis kútgyűrűben az elengedett falevelek föl-le táncoltak. Ahogy lejjebb másztunk az egyre szűkülő aknában, a lábunktól felverődő port egyenesen az arcunkba csapta a zúgó szél, úgyhogy alig láttunk valamit. Ilyen huzatot kevés helyen láttam. Egyébként már lefelé feltűnt, hogy valami különös bevonatféleség van a köveken, a betonon, de még a behullott fákon is. A köveken olyan a megjelenése, mint a denevérkijelölésnek, de egyértelműen nem az. Szilárd, 1-2 mm vastag kérget alkot a behullott fákon, gallyakon is. Ami azért érdekes, mert a gallyak utóbb kirohadnak belőle, és az egykori ágacskákat bevonó ál-szalmacseppkövek maradnak vissza. Vélhetően a szárító téli huzattal van összefüggésben, de máshol nem figyeltem meg ilyesmit.

Ruhaszaggató kőcsipkék

A barlang egyébként borzasztóan csipkés, tépőzárhoz hasonló korrodált falakkal rendelkezik, és a járatok zöme a felső részen omladék-labirintus, lejjebb pedig szűk függőleges hasadék, tehát nem kimondottan élvezet benne mászkálni. Egy-két helyen éppen fel lehet állni, az ilyent a térkép némi eufemizmussal “terem”-nek nevezi… A nyilvántartásból letölthető térkép egyébként – bár gyönyörű – tájékozódáshoz igen kevés, ugyanis – túl azon, hogy kis felbontású – a járatok a kiteregetett oldalnézeten is többszörös takarásban vannak. A barlangban összesen kettő darab fixpontot találtunk, az 1-es és a 26-os jelűt. Bár a kis furatok jelezték, hogy a szándék másutt is megvolt, de egy furatot elég nehéz azonosítani a papíron, lévén hogy nincs rajta biléta. (Hozzátesszük, hogy ez nem rendkívüli, barlangtérképeink zöme hasonló problémákban szenved)

Úgyhogy a BNP munkatársának az előzetes szóbeli útmutatása alapján haladunk: “Az akna alján ne lefelé menjetek, az ott halál, a barlang oldalra van, a réteglap alatt.” Ennyi azonban elég is volt, valóban ráillik a leírás a helyre, ahol be kell bújni az omladéklabirintusba, ettől fogva a megérzésünkre hagyatkozva haladunk egyre lejjebb, egy-két fotót megejtve, mígnem eljutunk valahová, ahonnét már nem lehet tovább lefelé menni. Érzésünk alapján vagy 50 méter mélyen lehetünk, tehát nagyjából ez lehet a vége. Persze egyértelmű végpont nincs, a barlangnak ez a része egy függőleges síkban kioldódott hasadékszerű járat, amely csak ritkán éri el az ember számára járható keresztmetszetet, de 5-10 cm-es szélességben számos helyen folytatódik tovább lefelé.

Mit keres itt hévizes borsókő?

Itt lent megtaláljuk az egész barlang talán legmeglepőbb képződményét, egy szép kis borsókő-bevonatot, amely azonban nem huzatborsókőnek tűnik, hanem teljesen igazi borsókő, akár a Ferenc-hegyiben is “elmenne”. Rejtély, hogy mit keres egy hidegvizes korrózióval kialakult aktív víznyelőben.
Ezután felfelé indulunk és – bár az idáig vezető út megismétlése is próbára teszi az ember emlékezőtehetségét – megpróbálunk szándékosan másfelé haladni, hogy a térképen ábrázolt másik végpontot is megtaláljuk. Fel-le mászkálunk a hasadékban, aszerint, hogy hol járható, de közben alig haladunk előre, viszont az overallunk annál inkább kopik, recseg, ahogy a különféle kőélekbe beleakad.

A Patakos-ág

A fekete kőzet

Eljutunk egy helyre, ami vélhetően a Patakos-ág nevet viseli, egész kényelmes járat, szélessége több, mint egy méter, és a fenekén jellegzetes nagy fekete kavicsok hevernek. Ez a fekete dolog a barlangban egyébként sok helyen megtalálható, nekem úgy tűnt, a mészkő közé ágyazott idegen kőzet, amely a mészkő kioldódása után visszamarad, vékonysága miatt feldarabolódik, és ha a víz mozgatja is, akkor szépen legömbölyödik.

Később eljutottunk a barlangnak egy olyan szakaszába, ahol már víz alatti oldásra utaló, legömbölyített (overallbarát) formák uralkodtak, és ahol egy homok- illetve agyagkitöltésbe ütköztünk alulról. Aztán legnagyobb meglepetésünkre megérkeztünk egy olyan helyre, ahol már jártunk. Innen visszatértünk a lejárati akna aljára, útközben szorgalmasan figyelve, hogy honnan jöhet a huzat. A huzat azonban sehonnan sem jött, ezért elhatároztuk, hogy megnézzük arra is, amely iránytól óva intettek minket, gondolva, hogy biztosan valami nagyon érdekes dolog lehet ott, ami miatt nem szabad odamenni. A térkép is sokat sejtetően “Hófehér-folyosó” névvel illette azt a szakaszt. Hát, különösebben veszélyes ugyan nem volt, kellőképpen egymásnak feszült nagy kőtömbök közé lehetett lebújni, de az a folyosó csak egy kuszoda volt, és a hófehérség is annyiban merült ki, hogy itt folyamatos volt a csepegés, amely tisztára mosta a falakat, de se a huzat nem lett meg, se értelmes végpontot nem találtunk.

Huzatborsókövek a felfelé tartó omladékban

Az első-teremből felfelé tartó omladékfal tetejére is felmásztam, mondván, hogy akkor innen kell a huzatnak jönnie, de természetesen onnan sem jött, viszont itt legalább szép huzatborsókövek voltak megfigyelhetők. Egyébként ez itt tényleg veszélyesnek tűnt, mert egy kb. 2 méter átmérőjű, 6 méter magasra felnyúló “járat” volt, amelynek három oldalát és a tetejét spontán megállt omladék alkotta.
Kifelé jövet ismét tapasztalhattuk a zúgó légáramlást, amely egyértelműen az Első-teremből származik, de hogy oda honnan érkezik, azt nem sikerült megállapítani, pedig ez a legfontosabb gyakorlati kérdés a barlang esetleges kutatásának a szempontjából.
Megjegyzem, hasonlít a szituáció a pilisszentkereszti Szurdok-völgyi 2. sz. víznyelőre. Ott is egy nagy területen agyaggal fedett karsztmedence alsó végén van a víznyelő, szintén meghökkentő erősségű alsó bejárati huzattal, és szintén nem világos, hogy a huzat honnan származik. Ha a medence felett magasodó nyílt karsztos hegyből, akkor az a medence alatt végighaladó, több kilométer hosszú járatokat feltételez.

Átkristályosodott ősi cseppkőréteg, amely arra utal, hogy még a víznyelőműködést megelőzően is voltak itt járatok.