“Miért beteg a magyar futball” – avagy gondolatok egy szakmai napi előadáshoz

 

A veszprémi szakmai napokon Tóth Attila arról tartott előadást “Miért beteg a magyar futball” címmel, hogy miért döglődik a magyar barlangkutatás.

Azt le kell szögezni, hogy a magyar barlangkutatás valóban gyengélkedik,

legalábbis ha a például a 2008-2014 időszakkal hasonlítjuk össze, amikor egymást érték a megdöbbentő felfedezések (Vacska, Harcsa, Hideglyuk, Spirál-bg, Szivárvány-Sebes összekötés, Berger Károly tavak, Vacska-Legény összekötés, Pilisszentkereszti Szurdok-völgyi víznyelő, Pál-Harcsa-összekötés, Kossuth-szifon, Csókavári-barlangrendszer (a gázmassza alatt), Szopláki-ördöglyuk, Ajándék, Csodabogyós, Sebes, Bányász, Fekete) — még felsorolni is sok, és előre elnézést kérek azon barlangok gazdáitól, amelyeket kifelejtettem.
A Bakonytól a Bükkig, szerte az országban minden évre jutott valami olyan, amire senki nem számított, és pörögtek a kilométerek.
Aztán 2014-ben mintha elvágták volna, azóta már egy-egy párszáz méteres feltárás is országos hírű esemény, amelyről egy évig beszélnek… A mezőny gyengülését mutatja, hogy 2017-ben például összesen 900 méter új rész felfedezésével (Kiss Péter, Szirén, Naszály) mi voltunk az abban az évben a legtöbb új részt felfedező hazai csapat. Idén valószínűleg szintén mi vagyunk, de már csak 500 métert kellett hozzá felfedezni (ismét a Naszályon) Azért írom, hogy valószínűleg, mert az adatok egyes helyekről nem vagy csak igen lassan és hiányosan jutnak nyilvánosságra. Lehet, hogy a Hárskúti-cseppkőbarlang új része hosszabb, de még nincs is vége az évnek!

Ugyanakkor az előadás – bár helyes meglátások is voltak benne – nem tárta fel kellő alapossággal és a pontossággal a helyzet okait, noha ezt tűzte ki célul. Ezt a hiányosságot igyekszünk pótolni a jelen cikkel.

Az előadás során Tóth Attila felsorolta a (szerinte) még aktív hazai kutatásokat, eredményeseket és sikerteleneket egyaránt, név szerint említve azok kulcsembereit is. Kedves gesztus volt a részéről, hogy sem engem, sem a Szent Özséb Egyesületet, sem a Naszályt nem említette, még utalás szintjén sem. Ez azért is érdekes, mert éppen közvetlen előtte tartottam az előadást az idei nyári naszályi felfedezésekről – lehet, hogy ő éppen kint volt és nem hallotta?

Na de nézzük, mi az, amit helyesen állapított meg. 

Említette, hogy sok esetben személyes konfliktusok akadályozzák meg a sikeres feltárásokat – ebben maximálisan egyet kell érteni, mert ha megnézzük, átlagosan három komoly hazai barlangfelfedezésből kettő valamilyen belső konfliktus miatt törik derékba. De akkor már érdemes lett volna kitérni a Bekey Csoport esetére (Pál-völgyi-barlang), amely elrettentő példaként mutatja, hogy hogyan lehet egy évtizedek óta prosperáló, óriási feltárásokat elérő, elsőosztályú “sajátbarlangot” birtokló, és komoly kapcsolatokkal rendelkező barlangkutató elitalakulatot egy egyszerű párfős bontóbrigáddá visszafejleszteni. (A recept lényege, hogy a vezetést egy tanulatlan és nem is különösebben intelligens emberre kell bízni, és a lelkes és aktív kutatókat el kell zavarni, kiváltképpen azokat, akik esetleg értelmesebbek lennének.) Egyébként, sajnos Attila ezt szintén nem említette, de ha már a témánál vagyunk, az utóbbi években hasonló úton indult el az Ariadne Egyesület is…

Azt is említette, hogy ő úgy érzi, hogy az öregek nem adják át a tudást. Ezzel nehéz lenne vitatkozni, valóban nem adják át, de nem azért, mert nem akarják átadni, hanem mert az a tudás nem létezik… Mitöbb, sok kutatás éppen azért jutott zsákutcába, mert az elődök által felhalmozott tudás és a meglévő eredmények akadályozták az utánuk jövőket abban, hogy esetleg kitaláljanak valami értelmeset. Erre számtalan példát tudnék sorolni, de túlmenne e bejegyzés keretein. Mindenesetre nem véletlen, hogy a hazai feltáró kutatás 2008-ban kezdődő felvirágzása éppen olyan emberekhez volt köthető, akik  nem jártak kutatásvezetői tanfolyamra!

Azt is helyesen állapította meg, hogy rengetegen külföldre távoztak – ez teljesen igaz, valóban súlyos csapás, ugyanis pont azok mentek el, akik kreatívabbak, szorgalmasabbak, törtetőbbek voltak, azaz akik alkalmasak lettek volna a kutatások irányítására, így feldúsúltak azok, akik csak arra alkalmasak, hogy a lánc végén kiöntsék a vödröt (vagy még arra se). Tegyük hozzá, hogy csak a mi egyesületünkből például eddig 4 aktív és komoly ember tűnt el külföldön. Az több, mint ahányan jelenleg éppen munkálkodunk… Érdekes gondolat lehetne, hogy a kivándorlás megakadályozása érdekében a kormány támogassa a hazai feltáró barlangkutatást, ugyanis a felfedezett barlangok minden létező ingó és ingatlan vagyon közül a legkevésbé mozdíthatók, azokat az országból kivinni semmilyen módon nem lehet, és eladni sem (legalábbis a jogtudomány jelen állása szerint…), így komoly itthontartó erőt képeznek. Persze amíg a barlangkutatók még annyian sincsenek, mint egy DK-s lakossági fórum résztvevői, addig ez a kutyát sem érdekli.

Az élre kell állni

Az előadás fő konklúziója végül az volt, ezt többször is említette, hogy “az élre kell állni”. Ez már nem feltétlenül igaz, mert attól függ, hogy kinek… Vannak olyanok, nem is kevesen, akiknek pont hogy nem kellett volna az élre állniuk, és akkor mindnyájan előrébb lennénk, talán még ők maguk is… A mai világban, amikor megszoktuk azt az illúziót, hogy mindent szabad, és hogy mindenki az, aminek tartja magát; fontos hangsúlyozni, hogy a vezetés nem olyan alapvető emberi jog, amely mindenkinek jár. A közérdek azt diktálja, hogy ez az értelmesek kiváltsága legyen.

A barlangkutatás nem futball

Nagyon fontos különbség, hogy míg a futballba felmérhetetlen pénzt öntenek, a barlangkutatásba egy fillért sem. Igen, vannak esetek, hogy barlangkutató szervezetek pénzt kapnak – például térképezésre, barlangkiépítésre; meg arra is van példa, hogy barlanghasznosítást végeznek, meg arra is, hogy mint civil szervezet támogatást kapnak, de ezeket soha nem a feltárásra kapják. Így a motiváció sem a feltárásokra irányul, és kevés olyan erős kézzel és elkötelezetten irányított csapat van, amely képes az ilyen bevételeket (nem csak papíron) átirányítani a kutatás finanszírozására. Magát a felfedezést ugyanis soha nem honorálják pénzjutalommal, nincs kiírva ilyen pályázat, és nincs olyan szakma, sem állás, hogy “barlangkutató”. Ennek megfelelően nincs Barlangkutató Akadémia, nincs az egyetemen se barlangkutató szakirány, nincs Magyar Állami Barlangkutató Intézet, nincsenek a barlangkutató egyesületek körül tolongó szponzorok, nincsenek megkeresések a médiától, legfeljebb helyi TV-k próbálkoznak interjúval, szökőévente egyszer. (Bár a BMSz és a Docler Holding frigye, valamint Inverz Gergely és ifj. Adamkó Péter Krubera-barlangi produkciója figyelemre méltó volt ilyen szempontból.) Amit tehetünk az ügyben, hogy a rohamosan fejlődő audioviuzális eszközök és a közösségi média segítségével igyekszünk minél több emberhez eljuttatni, hogy lássák a barlangkutatás szépségét, tudjanak róla, támogassák. Ez is nehéz, mert a reklámok és más tartalmak “zaja” egyre nagyobb, és ezáltal az emberek ingerküszöbe is egyre magasabb.

Na de akkor mégis mi okozta a 2008-as felvirágzást ?

Voltak technikai okai, pl. a Hilti-patron elterjedése valamint a lítiumos akkumulátorok és a megfizethető akkumulátoros ütvefúrók megjelenése, ami óta a szálkő-szűkületek legyőzése nem igényel isteni beavatkozást, valamint összefüggött szerintem a gazdasági válsággal, ugyanis amikor úgy sincs munka, akkor az ember még mindig szívesebben megy bontani, mint hogy otthon üljön. Amikor fellendülés van, mint most, és az épkézláb emberek válogatnak a jobbnál jobb megkeresések között, akkor nehéz azt mondani egy zsíros munka ajánlatára, hogy “nem érek rá, mert barlangot bontunk”. 

De ezen túlmenően leginkább az volt az oka, hogy egy véletlen egybeesés folytán egymástól függetlenül több helyen is beért és kulcspozícióba került egy tehetséges új generáció, többnyire olyanok, akik nem végeztek kutatásvezetői tanfolyamot. És akik azóta nagyrészt kiöregedtek, családot alapítottak, építkezésbe fogtak, vagy konfliktusok hatására hátrébb léptek, anélkül, hogy a megfelelő utódokat kinevelték volna. Nem tudni, hogy ez mennyiben nem is volt cél (hiszen valakinek eleve az a szándéka, hogy pótolhatatlan legyen), vagy mennyiben akadályozták meg a körülmények (pl. az Egységes Buktatási Rendszer).

További tényezők, amik nem kerültek szóba

A barlangkutatást nagyban visszaveti, hogy az (általam már többször emlegetett) “feltáró joga” nincs törvényileg definiálva, így bármilyen vita esetén a vagyonkezelő (a nemzeti park igazgatóság), mint a barlang tulajdonosa, önkényesen dönt. És bár a történelem során általában jóhiszeműen, méltányosan döntöttek, sajnos ennek az ellenkezőjére is vannak példák, nem is kell olyan messzire mennünk, elég csak 2013-ra visszatekinteni. És maguk az igazgatóságok sem érdekeltek abban, hogy a kutatás nagyon haladjon. Nekik ez csak egy púp a hátukon, a több barlanggal több a feladat. (Ezt Tóth Attila is említette.)

Ettől nem független, de önálló okként is tárgyalható, hogy a felfedezett barlangok – kivételes esetektől (pl. Csodabogyós) – eltekintve nem kerülnek turisztikai hasznosításra. Így valóban igaz az, hogy a barlangkutatás értelmetlen dolog, legalábbis a kutató szempontjából. Persze azért ha jó az a barlang, idővel valaki majd hasznosítani fogja, de az már nem a feltáró lesz.

Na és, mit érdekel az minket – kérdezhetnénk – hiszen ha én megyek és veszek egy belépőjegyet a pénztáros nénitől Aggteleken, akkor nem érdekel, hogy azt a jegyet egy vállalkozótól veszem, az ANPI-től, vagy Vass Imrétől személyesen. Csakhogy az érdekelhetne, hogy így, hogy a hasznosítás a feltáró számára nem legális, nincs meg az a pozitív visszacsatolás, ami a kutatásokat többek között motiválhatá.

Elrettentő példának ott a Molnár János-barlang, amelynek a kutatásáról semmit nem tudunk, mióta 8 évvel ezelőtt a szó szoros értelmében kihajították a vitatható szerepű Kalinovits Sándor kutatásvezetővel együtt a feltárás kulcsemberét, Gyurka Zsoltot is.

“Mi azért ülünk itt, hogy ilyen engedélyt ne adjunk ki!”

Természetesen sehol egyetlen jogszabályban sincs leírva, hogy a barlangok legális turisztikai hasznosítása a felfedezők számára tilos volna, azonban ha valaki megpróbálkozik vele, akkor láthatja, hogy olyan adminisztratív akadályai vannak, amelyeket földi halandó teljesíteni nem képes. A rendszerváltás után még volt rá lehetőség, hogy “népi kezdeményezésre” legális barlanghasznosítások kezdődjenek, de az utóbbi évtizedben már csak egyes Nemzeti Park Igazgatóságok által végeztetett hasznosításokra láttunk példát, amelyek – a Csodabogyós kivételével – a feltáróktól teljesen függetlenül folynak, abból a kutatás hasznot nem lát. Ha valaki ezt cáfolni tudja, akkor tegye meg, nekem nem jut eszembe a Csodabogyóson kívül más olyan barlang, ahol a feltárók vállalkozásszerűen vezetik a túrákat. Bár ott is vita van arról, hogy kik voltak a feltárók, de az legalább biztos, hogy akik a hasznosítást végzik, azok kutatást is folytatnak.

Hozzáteszem továbbá, hogy a Nemzeti Parkok által kínált barlangi kalandtúrákra gyakran jellemző (a drágasággal összefüggő) kis létszám csak a barlang bemutatását teszi lehetővé, így ezek a programok nem nyújtják azt az élményt, amely egy nagyobb (mondjuk 5-10 fős) együttműködő csapattal volna megfelelő vezetés mellett átélhető.

De aztán kialakult egy olyan, természetvédelmi okokkal indokolt hozzáállás az illetékes szerveknél, hogy több barlang már ne legyen hasznosítva. Csak hogy érezzük, ez kb. olyan, mint ha azt mondanák, hogy ne épüljön több ház, mert van már elég. És hiába érvel az ember azzal, hogy akkor fel se lesznek tárva a barlangok, erre az a válasz, hogy annál jobb, mert úgy van a legjobban megvédve. Mióta én az eszemet tudom, ez a fanatikus “tiltsunk meg mindent” hozzáállás masszívan tartja magát. (Az idézőjelbe tett mondatot még Kismoha mondta 2007-ben, de az utódai sem gondolják másként.)

Persze magasabb, vezetői szinteken ennél jóval pragmatikusabban gondolkodnak, de a barlangok olyan marginális (értsd: gazdaságilag kevéssé értékes) területet jelentenek, amiért – ritka kivételektől eltekintve – senki nem fog konfliktust vállalni az ezért felelős beosztottjaival.

Van jobb szórakozás is, mint a barlangászat

Nem lenne szabad kifelejteni a pangás okai közül a társadalom megváltozását sem. Én úgy látom, hogy az emberek képességei egyre silányabbak, ellenben az öntudatuk az növekszik, és többnyire hallani sem akarnak arról, hogy egy közösséghez csatlakozva nem csak jogaik, hanem kötelességeik is lennének. Viszont, ha mindenki azt csinál, amit akar, úgy nehéz egy magas fokú szervezettséget igénylő programot, például egy barlangi kutatómunkát összehozni.

Ha csak az elmúlt 15 évet nézzük, azalatt is drasztikus társadalmi változások történtek, pl. elterjedt a mobiltelefon majd a facebook. Ezt azt eredményezte, hogy fenntarthatatlanná váltak olyan régen jól bevált szervezetei működési formák, amelyek a rendszeres, pl. hetente adott időpontban való találkozáson alapultak. Ma már bármit le lehet mondani és át lehet szervezni akár 5 perccel előtte is, ennek megfelelően hiába beszélünk meg egy programot akár egy hónappal előre, vagy akár a jövő hétre, addigra mindenki háromszor elfelejti, hacsak nem figyelmeztetjük előtte két nappal, majd előző nap, majd aznap reggel…

Felnőtt egy olyan generáció, amely emailt nem olvas, a telefont nem veszi fel, kizárólag a messengeren kommunikál, és mivel a szemét le sem veszi a facebook-kezdőlapjáról, ezért bármit olvas, hall vagy mond, azt fél órán belül elfelejti. Így bármilyen programra csak akkor tud elmenni, ha az facebook eseményként létre lett neki hozva, és meg lett rá hívva.

Ugyanakkor a verseny óriási, tavasztól őszig egymást érik a fesztiválok, mindenféle rendezvények, és sorra bukkannak fel újabb és újabb sportok, professzionális marketingkampányokkal, és ezekkel kellene felvenni a versenyt.

Akik pedig tűrik sőt kedvelik a magas szervezettségű tevékenységeket, és hajlandók egy közösség felelős tagjai lenni, azokat a cserkészet becsatornázza, és az összes létező szabadidejüket kitölti. Ami egyébként nagyon jó dolog, csak a mi szempontunkból – a barlangkutatás szempontjából – negatív hatású.

Minden rossz forrása: a Mátyás-hegyi-barlang

Végül szólni kell arról, hogy azért is pang a kutatás, mert az a kevés ember, aki barlangászatra adja a fejét, az is inkább túrázik. Ezt Tóth Attila is említette, de ha ő nem hangsúlyozta volna ki eléggé, akkor én megteszem. Felbecsülhetetlen energia vész kárba azáltal, hogy az emberek csak körbe-körbe keringenek céltalanul a Mátyás-hegyi-barlangban (persze nem csak ott, hanem a többi népszerű túracélpontban is), így még ha esetleg volna is kedvük, akkor sem marad idejük bontani. És mivel a barlangászok többsége szintén túrahiéna, ezért az ilyeneket, akik túrázni járnak, inkább elismeri, mint azokat, akik hajlandóak megfogni a vödröt és bontani. A kezdők is szívesebben csatlakoznak olyan csoporthoz, amelyik túrázgat a kutatás helyett – és itt be is zárult a kör.

Úgy emlékszem, amikor 2010 környékén a DINPI bevezette a 250 forintos barlanglátogatási hozzájárulási díjat, és a barlang levlistán ment a háborgás, akkor előjött ez a téma bontás közben is, és a Ricsi csak annyit mondott, hogy “sokkal többet kellene kiszabni, hogy jöjjenek inkább bontani“. Először meglepődtem, aztán rájöttem, hogy igaza van.

Hiszen mondhatom én, hogy csak az jöhet le az  általunk feltárt barlangba, aki segít a kutatásban, ha közben van lehetőség más (akár szebb) helyekre is elmenni, akkor engem kinevetnek, és oda fognak menni, ahol nem kell dolgozniuk.

Persze az sem lehet megoldás, hogy mindenki vegyen részt a bontásban, hiszen éppen a Szirteken volt sokszor olyan probléma, hogy egy-egy napra akár harminc fő körüli létszám is kialakult, és azon törtük a fejünket, hogy hogyan tudunk kitalálni olyan bontási helyet, ahol elfér ennyi ember. És a perspektivikus végpontok helyett valami csekélyértelmű vackot bontottunk, csak azért, mert oda kellett a sok ember a láncba… Ha most az összes mátyáshegyi-spíler rázúdulna a kutatócsoportokra, akkor aligha tudnának velük mit kezdeni.

Zárójel: Ha a megfelelő kutatásvezetők valami csoda folytán rendelkezésre állnának, akkor a Szépvölgyi-zóna adottságaiból kiindulva a Mátyás-hegyi túrabrigádok által felhasznált időnek a kutatásra való fordításával pár éven belül össze lehetne kötni a Molnárt, a Józsefet, a Szemlőt és a Pált, és a “Budai-Barlangrendszer” 100 km-es hosszával Magyarország egyik komoly turisztikai attrakciója lehetne.

De megoldás lehetne például az is, ha a barlanglátogatási díjakat az igazgatóságok jelentősen megemelnék, és a befolyt összegből támogatnák azokat, akik a feltárásokat végzik, mégpedig átlátható feltételek szerint, és csak a megvalósult felfedezések alapján.