2013 március 15-re a Plecotus Barlangkutató Egyesület és a Bakonyi Szövetség barlangász tábort szervezett Badacsonytördemicen a faluházban. Mivel nekünk éppen a faluban volt egyéb dolgunk, és a kocsiban volt hely, sőt kellett a nehezék, ezért meghirdettük a kollégák körében lehetőséget, így elvittük Dorkát is, aki a kutatótáborba igyekezett (ahová azért mi is benéztünk).
A rendkívüli kalandokról az időjárás gondoskodott, ugyanis az idénre ígért porviharral szemben akkor valódi hóvihar volt, amit ráadásul senki nem hitt el az előrejelzésnek. Mi felkészültünk, meleg ruhát, hálózsákot, ennivalót, lámpákat, hólapátokat pakoltunk be, de hiába, mivel az útakadályt képező járművek nagy tömege miatt egyes kulcsfontosságú pontokon nem lehetett átjutni. Jobban tettük volna, ha inkább tankkal indulunk útnak, de tankunk nem volt, így maradt Igor, az Uaz.
Délután 7 körül indultunk el Budapestről, és mivel a hírekben már sorra mondták be a dunántúli autópályák és főutak járhatatlanná válását, az addig még jónak tűnő 7-es úton próbáltunk szerencsét. A városból kiérve 100 kilométer/óra feletti széllökések söpörték keresztül a havat az úton, és bizony a hat emberrel és egyéb szerszámokkal megpakolt Uazt is érezhetően próbálta eltolni a szél.
Velence után kezdődtek az izgalmak, ugyanis az jobb oldali sáv megtelt leparkolt kamionokkal, illetve olyan autókkal, amelyek várakoztak, de fogalmuk sem volt, hogy mire. Itt azonban még a maradék egyetlen sávban haladt a forgalom (mindenféle irányítás nélkül, egyszerre mindkét irányban), így eljutottunk Székesfehérvárra.
Itt először a körgyűrűn át próbáltunk meg eljutni a 7-es út folytatására, de ez nem sikerült. Miután több olyan hófúvásba kerültünk, amikor a látótávolság nullára csökkent, eljutottunk az osztottpályás déli elkerülőn egymás mellett álló, elakadt autókig, amelyek körül az impozáns buckák félelmetesen gyorsan növekedtek. Itt történt, hogy amikor kiszálltam, a kocsi ajtaját a szél a kezemből kitépve kicsavarta, kiszakítva a karosszériából a visszatartó húzóelemet. Érdekes, hogy – órákkal a katasztrófahelyzet kialakulás után – senki és semmi nem jelezte, hogy az útra nem érdemes felhajtani. Sebaj, visszafordultunk, és a belső sávban forgalommal szemben elhagytuk az autópályát. (A szembe jövők egyébként a legkisebb mértékben sem lepődtek meg ezen. Utoljára a taxisblokád idején volt ilyen, hogy mindkét irányban lehetett használni az autópálya megmaradt szakaszait, lemenni a felhajtón, stb.)
Végül a városon át eljutottunk a hetes útra, amely azonban teljes mértékben, dupla sorban el volt állva autókkal, amelyek nem a hóban, hanem egymásban akadtak el. A bal oldali útpadkán lehetett előrehaladni, szembeforgalom itt nem volt, ugyanis a Szabadbattyánelőtt történt baleset az egész utat elzárta, a túlsó oldalon is kettes sorban álltak az autók, csak másik irányba. A helyiek beszélgetését elkapva azonban tudomást szereztünk egy dűlőútról, amelyen keresztül sikerült kikerülni ez az akadályt, és bejutottunk a faluba. Mivel innen Polgárdi felé nem engedtek tovább a tűzoltók, hiába alkudoztunk velük, megpróbáltunk Nádasdladány felé “szökni”, de Sárszentmihály után olyan emebernagyságú hóhegyek voltak előttünk, hogy még csak elképzelésünk sem lehetett arról, merre mehet az út a mélyben. Ezért – miután kivontattunk a hóból egy elakadt suzukit a két didergő utasának nagy örömére – visszatértünk Szabadbattyánba, és várakozó álláspontra helyezkedtünk.
Áttelelés félúton
A melegedőre nem vágytunk, nagyon jó helyünk volt ott az autóban, mindenki elővette a hálózsákját, és kellemesen bemelegítettük az autót, motor járatás nélkül is fagypont felett maradt a hőmérséklet. Csak nekem és Dávidnak volt egy kicsit kényelmetlen, mert mi az első üléseken próbáltuk a legkülönfélébb pózokat felvenni. Közben az autót kellemesen ringatta a szél, noha direkt beálltam egy kamion szélárnyékába. Hajnaltájban az emberek kezdtek előbújni az autókból, kijönni a melegedőből, és az utat lezáró tűzoltóautó körül szóba elegyedtek egymással. Sokan azt hitték addig, hogy a reggelt kell megvárni, de ezzel szemben úgy tűnt, hogy nem a reggelt, hanem az olvadást kell várni, amely még napok múlva volt esedékes. Végül mégis jött egy hókotró, és utána engedték elindulni a forgalmat.
Munkában a hólapátok – ki kell kerülni az otthagyott Mercit
Persze csak Polgárdiig jutottunk, ahol megint reménytelen torlódás alakult ki, akkor azonban ismét bevetettük a Nádasdladányi trükköt, amely most bevált. Szerencsére eddigre már egy nyomon járhatóvá tették az Akarattyáig vezető kis mellékutat, és ott forgalom sem volt, így akadálytalanul mehettünk a helyenként 2 méteres hófalak között, vagy a hóbuckába ágyazódott autókat néha a szántáson át kikerülve… Közben megkaptuk a biztató sms-eket, és sikeresen el is értük a 71-es utat, amely – leszámítva a rajta lévő tükörjeget – tökéletesen járható volt, végig 40 kilométer/órás sebességgel döngettünk Tördemicig a 60 fokos szögben álló jegenyefák között, BMW-ket előzve meg az Uazzal, kidőlt és azóta felkarikázott fákat kerülgetve. Csak olyankor lassítottam, amikor jöttek szembe, ugyanis az oldalszél miatt 40-nel már nem volt elég egy sáv a biztonságos elhaladáshoz.
Végül 14 órás menetidővel teljesítettük a feladatot, az útról Dávid egy videót is készített, de sajnos nem fordítottunk elég figyelmet a filmezésre, például a szántáson haladó luxusautókat nem kaptuk lencsevégre.
