Részletek Steve naplójából a februári Gortani-túráról (Alpok, Canin).
(Az eredeti itt olvasható). Börcsök Péter, Modor és Szabó Lénárd (Leó) képeivel, valamint Slíz György egy tavalyi fotójával
Az egy hetesre tervezett tábort az éppen aktuális hó- és legfőképp lavinahelyzethez kell igazítania az expedíció vezetőjének, aki jelen esetben Kagyó. Nagy hó esett Sella Neveában, és az indulás előtti napokban még megközelíthetetlen volt. A Chiusaforte felőli utat letúrták indulásunk előtti napon, úgyhogy a pénteki indulás reggelén kaptunk “zöld lámpát” az olaszországi beépített kapcsolatunktól, Ádám Zsoltitól.
A régi felvonó-végállomás, a találkozópont (Fotó: Slíz György, 2013)
Az olaszok 2010-ben, a Bila Pec függőleges sziklafalában egy hasadékra lettek figyelmesek, és még azon a nyáron felmásztak vagy harminc métert, és a hasadékban találtak egy viszonylag fejletlen barlangot, aminek a kutatása során egy teremben kötelet találtak. Mivel sejtettek valamit, a képet elküldték a magyar kutatóknak, akik nagy valószínűséggel felismerni vélték a Gortani-barlang egyik, úgynevezett Mecseki-ágát.
A Roló bejárata a sziklafalban van a nyíl hegyénél. (Börcsök Péter)
Ez most pont kapóra jött nekünk. Az eredetileg tervezett Magyar-barlangi bejárat megközelítése a lavinaveszélyes Tábor-réten keresztül történt volna, ami a jelen körülmények között kifejezetten életveszélyes lett volna. Így viszont az olaszok felajánlására becuccolhattunk a frissen talált Rolo-n (neve az olasz felfedezők nevéből ered: ROcco és LOrenzo) keresztül. Viszont ebben a barlangban még nem járt magyar, és csak annyit tudtunk róla, hogy igencsak szűkös aknabeszállásai vannak, és van benne egy 178 méteres akna. A Gortaniba való becsatlakozási pont sem volt egyértelmű. Leó kifejezte aggodalmát arról, hogy nem biztos, hogy jó ötlet ennyi embert ennyi cuccal egyből egy ismeretlen barlangba bezavarni, amiről csak sejtjük, hogy hová csatlakozik be az általunk kutatni kívánt rendszerbe.
A csapat a Gilberti előtt (Fotó: Modor)
Vidáman pattanunk ki a régi Funivia parkolójában, ahol már jópár magyar rendszámú autó és műnyúlban közlekedő barlangász látvány fogad. Mindenki átvedlik havas üzemmódra (sígatya, kamásli, vízálló kesztyű, bakancs és sapka) és a 9 órás felvonóindítást várjuk. De a felvonó épp tesz egy kört, majd ismét megáll. Majd 11 óra lesz, mire elindul ismét. A felvonóból a kilátás még a percenkénti hol ködös, hol kitisztulással is, gyönyörű. Felértünk a tetőre, a cuccokat lepakoltuk a Gilberti elé. Egy kis papír lavinaveszélyre hívja fel a figyelmet, de ezzel most nem foglalkozunk. A kémény körül kiolvadt hó vastagságát fürkészve úgy majd egy méteresre taksálom a tetőn lévő hó vastagságát. Közben Zsolti engedélyt kér Iréné-éktől hogy becuccolhassunk a szokott helyünkre, a menedékház mögötti fészerbe. Az engedélyt megkapjuk, csak épp a fészer nincs sehol. Illetve meg van az, csak nem tudni, hogy a méteres hófal alatt pontosan hol is található. Emlékeinket felidézve elkezdjük egy ponton a hófalat megbontani, és majd negyedórás munkával sikerül is egy lukat készíteni, amin keresztül most már be tudunk jutni a terasz alá. Kagyó, Kili és még páran hótalpat húznak és elindulnak a sípályán lefelé, hogy megkeressék és kitapossák az utat nekünk a Bila Pec sziklafalának tövéhez, ahol elméletileg egy lelógó kötél vár bennünket. Ezután visszajönnek és Ők lesznek az utolsó, vagyis harmadik csoport. Addig is Lacc nagy szakértelemmel a benzines fúrókat veszi kezelésbe. A háromból kettőt sikerül is életre kelteni. Ez egész jó arány. Még van egy akkus fúrónk is, jó pár tartalék akkuval, úgyhogy lesz nittfúró kapacitás bőven. Közben Leó kijelöli az első csapatot, aki beszereli a Roló-t (ami ugyan be van szerelve az olaszok által, de hogy ne koptassuk az Ő köteleiket, mi berakjuk a sajátunkat), és amint Kagyóék megjöttek, már el is indulnak jó pár köteles beg társaságában. Többen is három beggel mennek közülük, igaz csak a Rolo aljáig, mert addigra elfogy legalább 2 bag. Fiatalság, elszántság és erő sugárzik az arcukról. Mi a második turnusba kerülünk, akik egy óra eltolással indulnak egymás után. Vezetőnk Kutya, a vén Canin-os lesz.
Porhó-lefolyás (Fotó: Modor)
Izgalommal figyelem, amint a távolból feltűnő Bila Pec szikláiról néha porhó-felhők csorognak le sejtelmes ködöt hagyva maguk után a sziklán.. Kutya is kicsit gyűrött homlokkal szemléli: “Nem gáz, de nem is kellemes egy ilyenbe kerülni.” Majd figyelek a zárt ruházatra… Lassan múlnak a percek. Merengésemet egyszer csak a tető felől egy tompa dübörgés szakítja meg. Kinézek az ablakon, és látom, amint Kagyóék kint vannak az épület előtt, de valami hiányzik a képből. Igen. Az összes cucc eltűnt az előtérben, ugyanis a tetőről lejövő „lavina” méteres hóval lepte el a közös felszerelésünket. Lapátot fogunk ismét és elkezdjük keresgélni és kiásni a hó alól a hótalpakat, túrabotokat, begeket és hátizsákokat. Nagyokat kacagunk. Senki sem tudja, mit és hol keressen, csak döfködjük a havat a lapáttal, és ásunk. Háromra mi is indulásra készen állunk.
Az út lefelé visz, a meredeken lejtő sípályán, és az első balos kanyar után elkezdünk lehúzódni a pályáról a mellettünk lévő sziklafal felé. Már a Gilbertiben aggasztóan nézett ki, amint néha porhó lefolyás van a sziklacsúcsról. Messziről nem tűnik vészesnek, de most pont a nyakunkba kapjuk. Befolyik a hátamra a nyakamnál, és minden havas lesz. Végre elérjük a kötelet, ami most már a nagy ködben eltűnik függőlegesen a sziklafalon felfelé. Hótalp le, és felpattanunk a kötélre, amin a második átszerelés után kb. 30 méteres magasságban egy rövid de meredek lejtő visz be egy ajtónyi széles sziklarepedésbe. A lejtőn a kötél viszont már meg van fagyva, és merev, mint egy rúd. A gépek nem fognak, hiába nyomom az ujjammal, valamelyik mindig megcsúszik, de azért sikerül bejutni a repedésbe. Egy jó kis vízszintes terembe kerültünk, aminek egy függőleges repedés képezi a kijáratát a sziklafalra. A kilátás még így ködösen is lenyűgöző. Mindenütt jégcsapok lógnak. Itt már felugrik a gumicsizma, a barlangos kesztyű, és a már érdekkörömbe vont 200 méter kötelet tartalmazó közbeget és a saját bivakos begemet magamra csatolva elkezdem keresni a bejáratot.
A Roló hasadékában (Fotó: Modor)
Egy huszon-valahányas aknával indítunk, aminek a beszállása már kezd lapos és szűk lenni. Az olaszoktól előre megkapott térkép szerint várom a 180-as ferde aknát, ám előtte ugyancsak meggyűlik a bajunk a viszonylag fejletlen barlang borsóköves, kígyózó és egyre szűkülő meandereivel, amibe ha belecsúszik a bag, csak bizonyos szögben, és bizonyos helyen lehet csak kivenni nem kis izomerőt mozgósítva. Már hallom amint ropog, recseg és szakad az overál rajtam, és már nem fázom. A várva várt aknabeszállás elkeserítően indul. Mintha a Mátyáshegyi-barlang híres “Vinkli” szűkületét S formában, kétszeres hosszban felraknánk egy magas akna tetejére. A begeket előre kiakasztjuk a meanderben feltűnő bevezető szárra, és magunkat belecsavarva próbálunk belefeküdni az alját már elveszítő meanderbe, aminek egyszer csak eltűnik az egyik fala és már ott is lógunk a nagy semmi fölött. A beget sem merem kézzel visszaakasztani magamra, mert ha itt leejtem, az nagyon rossz lehet valakinek alattam. Először a hosszúkantárra akasztom, majd azzal együtt magamra, és indulok lefelé a kötélen. A stopcsiga karját nyitva tartani ezzel a súllyal már komoly erőt igényel. Végre leérünk a 180-as akna aljára. Az akna inkább aknasor, ami egy ferde vető mentén végig egymásba csatlakozó aknák összessége. Megint szűk átbújások, ötvenes akna, meander, és kúszás képében jönnek a leküzdendő akadályok. Egy átjáróban hirtelen feltűnik egy izofóliás függöny, majd mögötte egy kétszemélyes sátor, majd ismét egy izofóliás függöny. Ez már az olaszok előretolt bivakhelye, és egyben az átkelőpont a két barlang között. Nem is kell mondani, mert látszik, hogy megváltozik a barlang morfológiája. Tulajdonképpen egy omladék tetejéből ereszkedünk be a Gortani egyik foszilis ágába. Ez már nem az a vadózus, hidegkorróziós járat, amiben eddig jöttünk. Itt már sár van, és a vörösesbarna veszi át az eddigi szürke-fehér kőzettónust. Felmászás jön, de itt ismét várni kell, mert feltorlódtunk. Innen már nem kell szerelni semmit. A következő ereszkedés egy majd harmincas, nagy átmérőjű, szépen oldott akna, aminek alján egy tó van. Az alsó nittről elhúzó híd indul, de az utolsó méternél már a vízbe kell lépni mindenképpen. Itt bevárjuk egymást és elhúzzuk a következő ember cuccát, hogy ne érjen a vízbe. Mindenki a Humbolt-termet várja, mint az első lehetséges bivakpontot. Az “X-pont”-ban lenne a klasszikus bivakhely, de tudjuk hogy az innen még súlyos órákra és görnyedésnyi távolságra van. Egy nagy terembe érünk, de ez még nem az, amire várunk. Egy sziklakapu, átbújás, majd egy ferde lejtőre kerülünk, mely egy gigantikus sötétség felé visz. Ez már a cél. Egy kis majomhíd, elkapunk egy fentről merészen lejövő kötelet és már csúszunk is lefelé.
Beszerelés a 140-es aknában (Fotó: Modor)
A Grande Meandro (Fotó: Leó)
Már látom, hogy az előttünk lévők már elkezdték a bivak helyek kialakítását, és ez örömmel tölt el. Ezek szerint nem kell már továbbmenni. Hajnali egy óra körül jár, és majd tíz órája jövünk. A terem magas kupolájú, de nagyon kevés vízszintes hellyel rendelkezik. Tanácstalanul botorkálok, majd egy lefelémenő járat előtt elkezdek kapirgálni, de nagy kövek állják útját az egyengetési mozdulataimnak. Leó látván elszontyolodásomat lejön a páholyából (egy kis emelvényen lakik fent, Kutyával és Klárival) és hihetetlen erejével a százkilós köveket is elkezdi kimozdítani a földből, majd közös erővel egész jól sikerül kitakarítani egy másfélszer két méteres részt. Apró kövekkel kezdem kitölteni a réseket, és egy viszonylagosan egyenletes felületet elérni több kevesebb sikerrel. Takarófólia le, vastag polifoam a derék alá, majd arra a vékonyat kiterítve, majd rá a hálózsák, és már készen is van az összkomfortos hálóhely. Közben végre megérkezik a záró csapat is Kagyó vezényletével. Folytonos csorgás hallatszik a terem hátulja felől, ahová egy domb megmászása után leereszkedve apró kavicsos tóhoz érünk, ahol egy mesterségesen kimélyített mélyedésbe bedugva a pille-alackot tudunk kristálytiszta vizet vételezni. Lefekvés előtt még meghúzzuk a pálinkás flaskát is, ezzel megindítva a belső fűtést a polár és műnyúl réteg alatt.
Írta: Fekete István (Steve).
(Ez egy rövidített verzió. A teljes (kb. 10 oldalas) beszámoló megtekinthető az alábbi linken: https://docs.google.com/file/
