Erdő Péter esztergomi érsek Boldog Özséb-évet hirdetett január 20-ától, ugyanis 1270-ben ezen a napon hunyt el Esztergomi Boldog Özséb.

Ennek apropóján – mielőtt részletekbe bocsátkoznánk – egy általános műveltségi felmérést szeretnénk végeztetni az olvasóval (ez egy ilyen könnyedebb hangvételű szavazás)

Jelen cikk célja nem az, hogy az egyéb helyeken is fellelhető információkat mind összegyűjtse, hanem hogy azokat csak összefoglalva a barlangok tekintetében kiegészítse, valamint még néhány gondolatot fűzzön az egész témához.

 (Lejjebb egy videó (ami a youtube-on is fent van), a cikk alján pedig egy képgaléria látható a hosszúzáridős éjszakai képekkel)

 

Esztergomi Boldog Özséb, egyesületünk névadója

Az életrajza szerint az 1200-as években Esztergomban, az akkori fővárosban volt pap. Innen a tatárjárás (1242) után pár évvel remeteségbe vonult, és 7 évig egy barlangban élt.

Ezt a barlangot a krónika Hármas-barlang néven említi, és azt írja, hogy egy terasz volt előtte, az alatt pedig vízesés. A leírás a mi megállapításunk szerint tökéletesen illik a Tündér-barlangra, amely valóban három, egyetlen közös sziklateraszról nyíló kis fülkéből áll, ezek közül az egyik egész kényelmes bivakhely egy ember számára. Egy völgy a letörésre kifutva éppen e teraszka fölé vezet, csapadékos időjárás esetén tehát vízesés is van.

Más magyarázatok szerint a Hármas-barlang a Legény-, Leány-, Bivak barlangokat jelöli.

(Létezik egy “Szent Özséb-barlang” névre hallgató barlang is a Pilis tetőn, ezt mi tártuk fel (2003), de ennek csak annyi köze van Boldog Özsébhez, hogy róla neveztük el. Megjegyzem, a barlangot előttünk valaki már felfedezte, mert egy rozsdás dűbelt találtunk a falban az alatt a szakasz alatt, amelyet mi bontottunk át. Utóbb kiderült, hogy ez szinte biztosan Szenthe István barlangkutató kolléga volt, valamikor a 70-es években.)

 

A legenda szerint a barlangja előtt imádkozva egyik éjszaka lángokat látott az erdőben, amelyek közeledni kezdtek és a keresztjénél egyesültek. A látomástól indíttatva összegyűjtötte és közösségbe szervezte a remetéket. Imádkoztak és vezekeltek, és nagy szegénységben éltek az erdőben. A kezdeményezés népszerű volt, sokan – már meglévő remeteközösségek is – csatlakoztak hozzájuk, a veszprémi püspök által kiadott rendeletből tudjuk, hogy csak az ő területén is (még Özséb életében) már legalább 7 helyszínen megtelepedtek. 

A középkorban azonban nem olyan világ volt, hogy mindenki azt alapíthat, ami éppen az eszébe jut… Ezért Özséb Rómában IV. Orbán pápánál kezdeményezte a rend jóváhagyását. Addig, amíg nem született döntés, Pál veszprémi püspök (1263-ban) engedélyezte a meglévő rendházak működését, de újak alapítását megtiltotta, és kikötötte, hogy “a dézsma és egyéb jogát a megyéspüspök fenntartja azokon a helyeken, ahol laknak” Ezt azt jelentette, hogy teljesen önellátónak kellett lenniük. Végül 1308-ban a pápa jóváhagyta a Pálos Rendet

 

 

 

 

 

 

A Pálos Rend a történelemben

A Pálos Rend Szent Ágoston reguláját kezdte követni, alapvetően monasztikus (azaz elvonuló, imádkozó-vezeklő) rend, de a kétkezi munkát sem vetették meg: a szerzetesek dolgoztak, a közösségeik önellátók voltak.

A rend növekedése az alapítás után tovább folytatódott, a központja később Budaszentlőrincre került. (Ez a mai Szépjuhászné.) Az 1400-as évekre a rendnek Magyarországon 900 tagja volt, de megtelepedett Lengyelországban, Németországban, Portugáliában, Franciaországban, Olaszországban, sőt még Palesztinában is (Forrás: a Pálos Rend honlapja). Ebből az időből származik az a sok-sok pálos kolostor, amelyekbe az erdőben kirándulva sokfelé belebotolhatunk Magyarország-szerte.

A középkorban a szerzetesrendek voltak a tudomány és a műveltség bölcsői is. Nem véletlen, hogy több pálos közvetlenül is hatással volt a magyar történelemre. Mondhatjuk, hogy ebben az időben a Pálos Rend komoly tényező volt. Politikai jelentőségét tekintve kiemelkedik pl. Utyeszenovics Martinuzzi azaz Fráter György, bíboros és esztergomi érsek, (aki a nagyjából független Erdélyt kormányozta, egészen az ellene végrehajtott 1551-es merényletig.)

1526. augusztus 29-én Mohácsnál a Magyar Királyság hadereje megsemmisült, a király elesett, az esztergomi érsek és 6 főpap és még 28 főúr szintén elesett. Ebben a drámai helyzetben az országgyűlés Szapolyai Jánost választotta meg királynak, de sokan úgy gondolták, hogy egy önálló magyar király nem tudná az országot megvédeni, ezért egy kiváló nyugateurópai kapcsolatokkal rendelkező, tapasztalt politikust, Habsburg Ferdinándot hívták meg a trónra. Így az országnak két királya lett, akik egymás ellen hadakoztak, mialatt a törökök részben elfoglalták, részben pedig adófizetőjükké tették a kettészakadt országot.

 

A török hódoltság a Pálos Rendet is derékbatörte, a Budaszentlőrinci központi kolostor megsemmisült. Remete Szent Pál ereklyéi, a könyvtár, minden elveszett. (A többi kolostor is így járt, amely török fennhatóság alá került). De az ország megmaradt területén a Rend tovább működött, sőt Buda visszafoglalása után ismét fejlődésnek indult.

A Pálos Rend első, 550 éves magyarországi pályafutásának végül nem a török, hanem egy európai és keresztény uralkodó, II. József osztrák császár és magyar király vetett véget, aki a “haszontalan” rendeket 1792-ben feloszlatta. Ez az intézkedés nem terjedt ki a II. József uralmán túli területekre, pl. Lengyelországra. (Később ez még érdekes lesz.)

1934-ben Lengyelországból újra visszatelepült a Rend, ekkor épült Lourdes mintájára a Sziklakápolna (Bp, Gellért tér felett), de 1950-ben Rákosi erőszakkal feloszlatta az összes magyarországi szerzetesrendet.

Végül 4 rend maradhatott 2-2 rendházzal (és iskolával), de ennek az Állam és az Egyház közötti úgynevezett “megegyezés” volt az ára, amelyet a püspökök a bebörtönzött Mindszenty József esztergomi érsek tilalma ellenére írtak alá. A Pálos Rend nem volt az engedélyezettek között. A szerzetesrendek feloszlatásáról részletesen pl. itt olvashatunk.

 

A pálosokat 1951-ben külön perben ítélték el, amelynek központi alakja Vezér Ferenc atya volt, akit harcias beszédei és a fosztogató orosz katonák elleni erőszakos fellépése miatt a koncepciós perben “fasiszta terrorkommandó” vezetése és harmincrendbeli gyilkosság miatt – miután bevallotta bűneit – halálra ítéltek és felakasztottak. Egy másik rendtársát az “eljárás” során agyonverték. A többi hazai pálosnak szabadulásuk és az enyhülés után lehetősége nyílt világi papként szolgálni, illetve volt, aki 56-ban elmenekült. A perről rendkívül részletesen pl. itt olvashatunk.

Ilyen világi papok formájában a pálos rend elméletileg tovább létezett illegalitásban Magyarországon, bár jó kérdés, hogy mennyiben van értelme rend létezéséről beszélni olyan emberek esetében, akik egymástól távol élnek, és a pálos mivoltuk kimerül abban, hogy ezt ők tudják saját magukról.

 

A múltat végképp eltörölni, rabszolgahad, indulj velünk!

A kommunista rendszer közben igyekezett a rendnek még a nyomait is eltüntetni: A Márianosztrai rendházban börtönt alakítottak ki (ez a mai napig működik, a kegytemplommal egybeépült épületben), valamint a budapesti Sziklatemplomnak a tágas bejáratát méter vastag vasbeton fallal zárták el, hogy még a városképről is lekerüljön. (Noha maga Pest város is vélhetően éppen erről kapta a nevét, a “pest” szó ugyanis barlangot jelent.) Később az egyébként semmire sem használt barlangban karszthidrológiai észlelőállomást alakítottak ki. A bejárati betonfalat 1990 után is még évekig láthattuk, ma már egy díszrács van a helyén.

1989-ben a kommunista diktatúra megszűnt, a Pálos Rend is ismét hivatalossá vált Magyarországon, jelenleg is működik, a Sziklatemplomban is, de pl Márianosztrán, Pécsen és Petőfiszálláson is. További részletekért a Pálos Rend honlapját kell megtekinteni.

A kultúrharc azonban olyan jól sikerült, hogy a Rend a történelemoktatásból a mai napig is kimarad, legalábbis én azt tapasztalom, hogy az Özséb nevet legtöbben tévesen az Erzsébettel azonosítják… Ez  – túlmenően azon, hogy vicces –  azért probléma, mert a pálosokat övező információhiány döbbenetes fantazmagóriák terjesztésének a kiváló melegágya. A múltat ugyanis nem csak úgy lehet eltörölni, hogy nem beszélünk róla, hanem úgy is, hogy véletlenszerű kitalációkat költünk hozzá, amellyel az eredetileg igaz részleteket is hiteltelenné tesszük.

Napjainkban különféle előadásokon, cikkekben, videókban fel-felbukkan az a téves gondolat, miszerint a pálos rend valójában nem is egy keresztény szerzetesrend volna, hanem az ősi magyar pogány vallást gyakorolta volna tovább titokban, amelyhez csupán fedőszervezetként hozták volna létre a szerzetesrendet. (Ez a gondolat nem önmagában áll, hanem egy sok más, a Pilishez kapcsolódó kitalációt tartalmazó komplex csomag része.)

Ne felejtsük, hogy a Pálos Rend megalapulásakor Magyarország már 250 éve keresztény volt (10 generáció!), a pogányoknak addigra itt már írmagja sem maradt. Továbbá ami rímel, az még nem feltétlenül igaz. Bele kell törődnünk, hogy a “pálos” és a “táltos” szó közötti hasonlóság egyszerűen véletlen. Például a “fókabél” és a “főkábel” szavak is hasonlítanak, mégsem gondolja senki, hogy a távvezetékek és a fókák között titkos összefüggés állna fenn.  A témát zseniális humorral lovagolja meg Naftalin Ernő professzor (azaz Dolák-Saly Róbert) ebben a videóban, feltétlenül nézzük meg – ebből kiderül, hogy a Pilis eredeti jelentése plüss tigris!

 

Mindenesetre az 1989 utáni megújulás hevében a Rend fentebb említett, “illegalitásban működő” magyarországi vezetője, Árva Vince atya összekülönbözött a lengyelországi feletteseivel, és ekkor “rájött”, hogy ő annak idején tudtán kívül, “tévedésből” a középkori pálos rendbe lépett be, amely őszerinte 1792-ben megszűnt, így  kikiáltotta magát a Pálos Rend egyetlen élő képviselőjének. Bővebben itt ír erről egy részletes, de elfogult cikk.

Több se kellett az ál-kutatóknak, ennél jobb bizonyítékot keresve sem találhattak volna. Az érdeklődők pedig egyre csak jöttek, egymásnak adták a kilincset, és Vince Atya kedvesen fogadott mindenkit, elbeszélgetett velük, ábrándozott a Pálos Rend újjászervezéséről, és valószínűleg fogalma sem volt arról, hogy ezzel maga is micsoda zűrzavart kelt.

Fontos hangsúlyozni, hogy  Vince Atya a létező Rend kétségbevonásán kívül másban nem osztotta az “ősmagyarok” véleményét, és semmi olyan tevékenységet nem végzett, ami ne illett volna egy katolikus pap profiljába. Semmiféle “szuperképességnek” nem volt birtokában, sőt szigorúan véve még csak az általa képviselni vélt eredeti özsébi életmódot sem követte: nem volt remete, nem fizikai munkával tartotta el magát, egy fűtött plébánián élt a faluban. Egy kedves, lelkes, közvetlen, agilis, de egyszerű öreg pap volt, aki egy súlyos sértődést hordozott, és emiatt a pogányok játékszerévé vált.

2008-ban egy csíksomlyói zarándoklaton elesett a fürdőszobában majd a kórházban elhunyt. Halála után egyesek táltost kreáltak belőle, a vele készült videóinterjúkat felhasználták például a Pálosokról szóló, hajmeresztő áldokumentumfilmhez (lásd itt ), az ő arcképével jelent meg egy a Pilisről szóló, nagyrészt marhaságokat összehordó könyv (amelyet a Magyarok Világszövetsége adott ki).

Pedig Vince Atya  – én direkt rákérdeztem nála –  egyértelműen elhatárolódott a táltosoktól.

 

Egyébiránt semmi baj nincs azzal, ha valaki az ősi magyar pogány vallás iránt érdeklődik, vagy abban hisz, ehhez joga van, csak Boldog Özsébet és Pálos Rendet (meg Vince Atyát) hagyja békén, és ne akarja a múltat a saját képére átformálni.

Elképzelhető, hogy ennek a kalamajkának is rossz hatása volt Boldog Özséb szentté avatására, amely végül nem valósult meg.

 

Mit üzen nekünk a XXI. században Boldog Özséb?

Nekünk, akiknek autónk van és okostelefonunk, és annyi jogunk, hogy meg se bírjuk számolni, mit tudnak mondani ezek a Gyaloggalopp-díszletből szökött maskarás alakok?

Attól lesz valaki jó keresztény, ha utálja az embereket, és felszívódik az erdőben?

Biztosak lehetünk benne, hogy Özséb nem utálta az embereket, hanem azért vonult el, hogy csöndben lehessen, hogy az Istenre figyelhessen. A zaj megöli a gondolatokat, és elpusztítja az ember lelkét. Szükség van magányra is ahhoz, hogy az ember ember tudjon maradni.

Ezt különösen érdemes megfontolni ma, amikor az átlagos információszennyezés 10 nagyságrenddel nagyobb, mint az 1200-as években volt, de eközben az ember testének és lelkének az igényei és képességei semmit sem változtak.

Ma már nem elég az, ha az ember kimegy az erdőbe, sőt még csak az sem, ha kihajítja a kukába a TV-t, mert az internet sokkal hatékonyabban önti ránk a szennyet, és a műholdas telefon a Mount Everest csúcsán is működik.

 

A pálosok elvonultak, de ezzel nem szüntették meg magukat a társadalom számára, hiszen időről időre meglátogatták a falvakat, vagy felkeresték őket az emberek a gondjaikkal, a kérdéseikkel. Olyan ez, mint amikor az ember alszik, akkor sem azért alszik, hogy soha többet ne mozogjon, hanem éppen azért, hogy utána másnap sokkal aktívabb legyen.

Na jó, ez még elmegy, de mi az, hogy vezeklés?

“Sokkal hasznosabb lenne és Istennek is jobban tetszene, ha inkább valami értelmes dolgot csinálnának, például segítenének az elesetteken.” –  Ez a gondolat motiválta II. József feloszlató rendeletét is.

Sokan gondolják, hogy ez valami középkori zsákutca, amelyet már meghaladtunk: “Ma már nem kell a túlvilággal ámítani magunkat, valós megoldásokat találtunk az élet problémáira, és mindenki boldog (vagy aki nem, annak adunk hangulatjavítót…)”

De ha tényleg hiszünk a megváltásban, akkor nem kell az élet célját a földön keresni, és nem kell a szenvedéstől félni. Csak a bűntől kell félni, az viszont többnyire az akarat gyengeségéből fakad – ennek pedig legjobb ellenszere a vezeklés. (Mintegy mellesleg, ha az emberek tömegesen tennék magukévá ezt a gondolkodást, és adnák lejjebb az igényszintjüket, akkor a környezetszennyezés és az ezzel összefüggő éghajlatváltozás magától megoldódna.)

De mit is értünk vezeklés alatt? Talán úgy lehetne definiálni, hogy valamilyen élvezetről való lemondás, vagy aktív aszkézis, azaz szenvedés vállalása, amelynek motivációja a bűneink miatti bűntudat, és a megfeszített Jézus iránti együttérzés.

A mai, rózsaszínűvé érzékenyített világban ezt nehéz elfogadni, pedig ha a témát tabuvá tesszük, akkor nem fogjuk érteni, hogy Isten hogyan várhat tőlünk olyan viselkedést, amely néha  szenvedéssel jár, vagy például hogyan engedhet megtörténni tragédiákat.

 

Nem kell ugyanis aszkétának lenni ahhoz, hogy az életünk során kikerülhetetlen szenvedésekbe fussunk bele.

A szerzetesek példájából meríthetünk erőt, hogy ne gondoljuk azt, hogy ettől kevesebbek leszünk! Ne higgyük el,  hogy “az életminőségünk” attól függ, hogy mennyi javat sikerül felhalmoznunk, vagy hogy mennyi endorfin termelődik a testünkben!

Mindig arra gondoljunk, hogy ha majd 750 év múlva visszatekintünk a mai tetteinkre, akkor vajon helyesnek fogjuk-e azokat találni!