Még tavaly decemberben kezdődött a barlang legmélyebb pontján a munka, ami hamarosan össznépi sárdagasztássá fajult, ám január 11-én eredményre vezetett. Sáros, de ugyanakkor cseppkövekkel is díszített tágas, kötéllel járható aknasor vezetett lefelé 60 méterrel mélyebbre.
A barlang korábbi mélypontja, a Lösz-kanyon időszakos vízborítás nyomait mutatta, így nem terveztük a bontását. Térképezés során azonban belenéztem a legalsó ponton egy nagy kőtömb és a fal közötti résbe, és beleesett a fejlámpám. Ahogy a lámpát próbáltam kihalászni, egyre beljebb és beljebb tuszkoltam magam, és feltűnt, hogy a lehulló kövek egészen sokáig gurulnak. Így átértékeltük addigi nézeteinket és elhatároztuk a bontást.
Hamarosan lejutottunk a kő alá, ahol ismét bontani kellett, innen egy szálkőhasadékba jutottunk le, amely gusztustalan kenődő agyaggal volt kitöltve, és egyre mélyebbre vezetett. A végpont és a depó egyre távolabb került egymástól, végül már 14 ember kellett a láncba, hogy a sár kijusson a Lösz-kanyonig. A szálkőhasadék egyre szűkült, az aljába már csak fejjel lefelé lehetett beleférni. Éppen azt mondtam, hogy még egy követ kiveszek, és be kell fejezni a munkát, mert már képtelenség elérni a hasadék alját, amikor kinyílt és le lehetett csúszni a mélybe.
Egy tágasabb, kényelmesen járható folyosóba jutottunk, ahonnan egy akna indult. Itt kötéllel ereszkedtünk le, majd az akna kitágult és lejjebb egy kőnyelv kettéosztotta: úgy nézett ki mint egy óriási nagy szemüreg. Elneveztük “Vacskaszem”-nek. Innen egy ferde akna vezetett tovább az új mélypontig, ahol térdig süllyedtünk a híg agyagba, és ahol lefelé egy 5 centis légrés vezetett csak tovább.
A barlang mélysége ezzel elérte a 130 métert, függőleges kiterjedése pedig a 160 métert.
